Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

Gábor titokzatosan folytatta: — De mért nem jönnek az ötvöslegények szép Kolozsvár városába, s mért szaladtunk mi halott híján is ide egybe, tudjátok-e azt?! Itt megmondom én, hogy hegyezzétek a fületeket, mert nagy dolgot készülök kiszólani! Nincs kedvük az ötvöslegényeknek olyan helyre bévetődni, ahol gyalázatot kapnak a becsületes két kezük munkájáért! Nagy riadalommal zúgott fel a tömeg. Az utcában rekedtek is bezsúfolódtak az udvarra, felmásztak a gémeskútra, beülték az ólak tetejét s a palánkokat. Tógyiné vékony hangja sipogott most aggódva: — Mondja meg, lelkem, azt is, hogy ha berontják az ól tetejét, hát kinyomom az ótójukat! Gábor nagy hangon folytatta: — Mindenki jöjjön olyan közel, amennyire csak tud, mert szükségünk lesz a közös erőre. Mindamellett vigyázzatok, hogy be ne rontsátok az ól tetejét, mert Tógyiné kinyomja az ótótokat! Viharos kurjongatással éljeneztek a merész fordulatú szónoklatnak. Szinte végszóra nagy recsegéssel szakadt le a rozoga palánk a rákapaszkodók alatt, s a nagy zajba, nevetésbe és kiabálásba belesivított a Tógyiné sivítása is: — Ugye mit mondtam, sijjesszen el az Isten benneteket! Nagy evickéléssel akart a legények tömegén átjutni, hogy megnézze a kár nagyságát. Az egymás hátán tolongó testek között azonban elveszett az ő összezsugorodott csepp kis termete, s a legények nem is engedték tovább. Kacagva ölelgették, s a földről felkapva adták kézről kézre. — Jaj, hogy tagadjon ki benneteket az Űr az ő végtelen nagy szeretetéből. Jaj! Beste lelke, szemtelenje, orcátlanja, elengedsz-e, ha mondom?! — sipítozta már félig nevetve az öregasszony, mert némelyik komiszabb szemtelenje és szégyentelenebb orcátlanja még meg is csiklandozta őkelmét. Kipirulva, szégyenlősen kacagva került vissza a tornácra, és túlságos szemérmetességgel menekült be a házba az akasztófáravalók elől. Gábor nevető arca hirtelen elkomolyodott. Folytatni 44