Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

Ezt nevezték halott-megkiáltásnak. Ha ugyanis a vándorló ötvöslegény betegen érkezett a városba, ami a sok barangolás közben nemegyszer megtörtént, akkor szokás szerint a céhmester fogadta fel látszólagos munkába, de természetesen nem állította a munkaasztal mellé, hanem elvezették egy öreg özvegyasszonykához, Tógyi Abrisnéhoz. Tógyiné a város szélén lakott, gyámoltalan ötvösmester után maradt házikójában. Itt meleg anyai szívvel fogadta a beteget, befektette tornyos, tiszta ágyba, és addig gondozta, amíg erőhöz nem kapott. Az ő két legényfia is vándorló mesterlegény korában halt meg messzi idegenben, így a céhládából kijáró bőséges jutalom mellett anyai szeretetének minden ilyen alkalommal felújuló emlékei is arra késztették, hogy a beteget minden jóval ellássa. Később a városban dolgozó legényeket is Tógyinéhoz vitték, ha megbetegedtek, s különösen ha betegségük súlyosabbá vált. Gyakran megesett, hogy Tógyiné minden órában beállított a mesterasszonyhoz, akinél nagybeteg legény feküdt, s így siránkozott: — No, hozzátok-e, lelkem?! Hozzátok már szegénykét, hagy pihenjen el nálam! A mesternék ilyenkor jóakaratból is átvitték a beteget az öregasszonyhoz. Ha nem halt is meg az illető, de az odahordott sok jóból, aminek a tizedrészét se ette meg a meglátogatott, okosan tudott a szegény kis öregasszony gazdálkodni. Ehhez járult az ápolási jutalom, amit a céhláda fizetett. Ha pedig meghalt a legény, nem bírta tovább a földi sanyarúságot, külön virrasztó, sirató és temetéspénz járt Tógyinénak, s a torra hordott élelem bőséges fölöslege. Sokszor mondta Tógyiné a beteget ápoló mesternéknek: — Ha egy kicsit mégis rosszabbodni talál, küldjétek, lelkem, hozzám! El ne mulasszátok! Még megteszi szegényke, hogy itt huny el! Jaj, nehogy addig engedjétek! Ha már a jóságos Isten nem akar kegyelmezni szegénykének, legalább nálam végezze be ezt a sok földi nyomorúságot! Nagy károm lenne nekem abból, ha nem így történne. 35