Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

Hasonlatunk csak annyiban sántít, hogy a galamb ebben az esetben nem tudta, hogy halálos veszedelemben forog, s csak tovább csámcsogott a rózsaszín tájakon ... Tilda asszony most elérkezettnek látta az időt a végsőre: két tenyere közé fogta Cinege úr fejét, magához emelte, miközben majdnem letépte ezt a kiváló fejet nem eléggé nyúlékony nyakáról. Kövér, húsos szájával úgy elborította Cinege úr lélegzőnyílásait, hogy a jó ember ez után a brunhildai csók után a fuldoklás tünetei között hanyatlott alá Tilda asszony karjaiban. Sajnos, vitatható, nem lett volna jobb, ha e csók tényleg megfojtja? Az asszony kis időt engedett neki, hogy magához térjen, aztán valósággal felkapta, magára ölelte, mint egy anya a bölcsőből kiemelt gyermekét, s hangosan cuppanó csókokat nyomva Cinege úr szájára, ezt lihegte az orra alá: — Ilyen kis szerelmes ember! Ilyen emberke, eszem a lelkét! Az én emberkém! Hát egyszer mégiscsak!... Cinege úr gyorsan, de némán petyegtette szétcsókolt ajkait. A birtokos ragnak az első, vészterhes alkalmazása: emberkém, úgy látszik, kijózanította, és teljes egészében megmutatta előtte a fenyegető veszedelmet. De késő volt. Minden késő . . . Tilda csak folytatta: — Etyepetye, kis etyepetyém! Majd adok én neked asszonyt csókolgatni! Te nőcsábász! Te kalóz! Te szeladon! Te csirkefogó! Kis csirkefogóm! M ... m ... mmmmm ... És nyalta-falta Cinege urat, ahol érte, noha Cinege úr lába még mindig nem érte a földet, s mire elérte, úgy nyaklott össze az egész ember, mint a bábszínházi figura, ha eleresztik összes zsinórjait... Nem merek tovább beszélni. Én, sajnos, tudok mindent, tudom a továbbiakat is, de összeszorul a szívem, ha arra gondolok, hogy le is írjam, megörökítsem Cinege úr további sorsát. Kérem, kedves Olvasóim, mentsenek föl e kínos feladat alól! Bízom 311