Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

Készségesen sietett oda, mondván: — Méltóságos úr, ki akarja nyitni az ablakot? Talán túl meleg van? Miért nem méltóztat szólni? Parancsoljon csak visszafáradni az asztalhoz. Majd én kinyitom az ablakot. És odaállt Cinege úr mellé, szorosan, ó, egészen szorosan, s mialatt tovább beszélt arról, hogy igaz ugyan, ma nagyon jó meleg volt, de estére egy kicsit mégis jónak látta befűteni, fél testével valósággal hozzátapadt Cinege úrhoz, szinte eltemette, amint a függönyzsinór után nyúlt, hogy föleressze. Még csak a belső ablak volt nyitva. Cinege úr végzete betelt... Amint az ablakfülkében szorosan egymáshoz simulva álltak, Cinege úr természetadta méreteinél fogva éppen olyan magasra ért, hogy arca egy vonalba került Tilda asszony túlságosan rózsaszín, rózsavízszagú és túlpárnázott mellével. És oly közel, oly végzetesen közel, hogy szinte sütötte a belőlük áradó meleg, és megvadította a felpárázó illat. Ebben a percben a még szabatosan működő s logikájáért sokszor megcsodált agya felmondta a szolgálatot — ez estén másodszor! Cinege úr egyetlen reszkető, tremolózó tavaszi szimfóniává változott. A mai nap élménybősége túlságosan felajzotta, s ráhangolta egy ilyen kilengésre, és — eszét vesztve — belefúrta fejét a Tilda asszony rózsaszín tájképébe, nem törődve saját ápolt fürtjeinek összekuszálásával, az orrcsíptetővel, semmivel, s ha csóknak lehet nevezni azt a csámcsogást, amit őrülten etyepetyéző ajkaival véghez vitt, úgy kénytelenek vagyunk megállapítani, hogy összevissza csókolta mindazt, amit Tilda ruhája a rózsaszín tájképből szabadon hagyott. Tilda asszony szemében — amint lenézett az őrjöngő kis emberre (a kicsit természetesen centiméterekben értjük, s nem értjük rajta Cinege úr szellemi nagyságát), mert nagyon le kellett néznie —, szemében, mondom, diadalmas tűz lobogott fel. Ó, jaj, nem a szerelmes szív diadalának visszfénye. Hanem a győztes számítás, a megjutalmazott birkatürelem fellángolása. Két hatalmas, ellenállhatatlan karjával magához ragadta Cinege urat, aki úgy vergődött ebben az ölelésben, mint egy galamb az ölyv karmai között. 310