Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

Jó későn volt. Tilda asszony a csengetés után azonnal ajtót nyitott, s mézes hanghordozásba burkolt sötét szemrehányással tette szóvá, hogy finom vacsorája tönkrement a hosszas várakozásban. Majd csodálkozva jegyezte meg: — Szemüveg nélkül méltóztat? — Ja? Igen. Leejtettem, összetört. Majd az itthonit teszem föl. Az íróasztalában volt a tartalékszemüvege, azt előkotorta, megtisztogatta, föltette, s ismét a régi ember lett belőle. Kissé lekefélte magát, fürtjeit is megigazgatta, kezet mosott, kevés friss parfümöt fújtatott a mellére, s egészen felüdülve, elégedett kézdörzsölgetéssel a terített asztalhoz ült: — Tálalhat, Tilda. Tilda tálalt, s egymás után hozta az ételeket. Cinege úr bőséges és változatos menüt szokott enni este is. Amint most evőeszközei után nyúlt, a szokásos félkörös mozdulatok s a könyök negédes, dekoratív kifelé tartása némi fájdalmas gátlásokkal járt, s ez először meglepte. Aztán mint régi emlék jutott eszébe, hogy persze, ez a kapuoszlophoz való „ütődéstől" van. Így messziről, tér és idő távlatában, a szépen terített, fényesen megvilágított asztalnál már egészen kedves, sőt fölemelő volt arra gondolnia, hogy öntestével védett meg egy gyönge nőt egy bestiális férfi első rohamától. Fájdalmat érzett akkor is, ha két fogás közt hátradőlt — a szék támlája lapockáit nyomta ... Ez is a nőért. Micsoda hős, micsoda önfeláldozás! Szép dolog ez, igazán lélekemelő. Hm, és vajon az a bordaköz, az a bájos kis ökölcsapás? Sajog-e még? El is feledte az események forgatagában. Igazán, ennyi mindent is csak kivételes ember élhet át egy estén, ily rövid idő alatt. Odanyúlt, mintha szivartárcáját tapogatná. Ö igen, érzett valamit, kissé sajgott ott is. S ugyanakkor befelé mosolyognia kellett: Az édes kicsike! A kis vadmacska! Most végtelenül tetszett magának ebben a szerepben. Szerelmi párviadal, megtámadott nők védelme — mennyi minden jut egy estére! És ez a bor milyen kitűnően ízlik most a pecsenyére! Lefekvéskor föltétlenül meg fogja nézni 307