Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

a buzogányok. Ezzel nem jó lenne szembekerülni. Cinege úr úgy tapadt a kapuoszlophoz, hogy a figyelmes szemlélő elcsodálkozhatott volna rajta, hogy egy élő embertest mennyire egybe tud olvadni egy rideg kődarabbal. Tulajdonképpen ő az, aki itt a legtöbbet kockáztatja. Mert mit csinál egy ilyen fenevad egy nővel? Magához rántja, félholtra öleli, agyoncsókolja. Ó, a nők sokat elbírnak, ilyesmitől nem kell őket félteni. De a férfivetélytársban az ilyen bestiális fickó bizonnyal nem hagy lelket, s egyetlen ökölcsapással a másvilágra küldi. Cinege úr agya, mint a jól működő tűzjelző lámpás, jelzést adott: elérkezettnek látta a pillanatot, melyben ezt a kalandot likvidálnia kell. A kockázat túlságos, a kis nő bármily kedves, de ha ilyen — „garnirungja" van? A kicsike majd elboldogul. Hagyni kell. Cinege úr fészkelődni kezdett, s az eshetőségeket mérlegelte, vajon az oszlopok fedezete alatt elsurranhatna-e a falak mentén. Mielőtt azonban bármit is tehetett volna, a kis nő fojtottan elsikoltotta magát, s ujjait oly görcsösen mélyesztette Cinege úr karjába, mint a vízbe fúló. — Jézusom, nézze, meglátott! Erre jön! Jaj, végem van. Védjen meg, ugye, megvéd? Üsse agyon, lője le, csak mentsen meg, az égre kérem! Hogy lője le, erről lehetett volna beszélni, ha mint előbb sajnálattal részleteztük, Cinege úr nem szenved revolverhiányban. De hogy üsse agyon, ez a felszólítás Cinege úr decensnek mondott alakját és az artista baromi kontúrjait egybevetve olyan logikátlan, képtelen kívánság volt, amelyből nem lehet elég kedvezőtlen következtetést vonnunk a kis nő felületes ítélőképességére nézve. A nők ilyenek. Igen könnyen mondanak nagy szavakat, és nem gondolnak a szavak mögött rejlő tartalomra. Ami Cinege urat illeti, nem állapítható meg pontosan, vajon a rémült kis nő görcsös belékapaszkodása, vagy a taglóként felé himbáló ökölpár okozott-e működési zavarokat eddig mindig kifogástalanul fungáló végtagjaiban. Sem a görcsös ölelésből szabadulni, sem elindulni nem tudott. A drága percek pedig elfutottak, most már minden késő! 302