Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

amit Tilda asszony vészterhes, mosolygó nyugalommal kanalazott fel és hozta rendbe utána a terítéket. Cinege úr igen gyakran húzogatta fel a vállát most is, tánclépései meggyorsultak, s egészen új figurákat mutattak, ízlelgető ajkpetyegése és bajuszsimogatásai olykor viharerőre fokozódtak, s ezekben a napokban megtörtént az a hallatlan abnormitás, hogy fürdővizét 29 Celsius fokra rendelte! Valaminek történnie kellett. Csakugyan bolondító volt ez a tavasz. Talán azért, mert olyan nagy sokára, nagyon nehezen jött meg? Ha az ember túlságosan szomjas, egészen kevés, de hirtelen felhajtott ital is megárt. A járdakövekkel, aszfalttal páncélzott nagyváros teste már csak nem érezheti úgy a tavasz lüktetését, mint egy kisváros, falu vagy a szabad természet. És mégis — valami volt a levegőben. Még azok a kicsi foltok is, amelyek a vasráccsal védett, az utat szegélyező fák töve körül a szabad föld egyedül feltalálható elemei, különös, meleg, barna színt öltöttek, pihe vékonyságú kis zöld valamik kezdtek belőlük kibújni, s a széltől odafújt villamosjegyek, meg más utcaszemét és papiroshulladék között önálló, természetes, tavaszos élet kezdődött ezeken a vassal keretezett kis földszigeteken. És ez még semmi. De a levegőben furcsa párák úsztak, szokatlan illatok. Az ördög tudná, honnan jönnek? A járkáló nők parfümjei? A nyitott virágüzletekből kiáramló illat? Nem, egészen más valami. Kesernyésebb s mégis édesebb, langyos, meghatározhatatlan, fejvesztő. És még ez is mind semmi. De ahogyan a korzón kivirított a nők tündéri felvonulása, az már egyenesen életveszélye s j sorsdöntő volt, szinte kibírhatatlan. Karcsú, szívós testű, könnyed mozgású lányok, fiatalosan érett asszonyok, az a sok-sok ringó járás, a gyönyörű divat, a gyönge bokák izgató játéka, a betyárosan félrecsapott kis divatkalapok, az alóluk kihívóan előbukkanó puha hajfürtökkel, a villogó szemek, a szinte csókváró szájak, az a tengernyi jóízű 282