Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

— Az évszakokat mi magunkban hordjuk, ha akarjuk, és nem fontos az, ami az ablakon túl van. Elment az asszony, és nem is jött vissza. Lanti a könyvszekrényhez ment, a könyvek sarkát nézegette, azután bejött a kisfiú. Most már szépen bemutatkozott, kezét hangosan csapta a Lanti tenyerébe. — Nálunk ebédel a bácsi? — Ha szívesen látsz, igen. — Én a bácsit nem is akartam beengedni, mert nem tudtam kicsoda. — És most már tudod? A kisfiú meghökkent, mint akit fogas kérdéssel támadtak meg. Azután nevetett, mint aki megtalálta a feleletet. — Ez most már egészen más... Karosszékbe ült, és a kisfiút magához húzta. A kisfiú haja éppen az arcához ért, beszívta magába ezt az illatot, és ahogy a karjával erősen magához szorította a szép gyermektestet, arra gondolt, hogy ez mind, így ahogy van, az övé lehetne. És a másik is, aki még nem jött haza az iskolából. Igen, az övé lehetne itt minden, a csönd és az élet unott s mégis csodálatos szépségei. Mert minden olyan egyszerű, ez itt: a képek a falon, a másik szoba nyitott ajtaja és az ernyős lámpa a kályha szögletében. Csakhogy akkor ő elment, és vakon futott az erdő ámító rengetegében, és sok idő múlva vette észre, hogy az útja mindig oda fordul vissza, ahonnét bolyongásaira indult. A víz partjára, a víz partján az útra, és az úton a hegy messzi kékjéhez. Ahonnét elfutott. Zöldbableves volt ebédre és bécsi szelet uborkasalátával. Négyen ültek az asztalnál, a nagyobbik fiú is hazakerült ebédre. Lanti összecsapta a tenyerét a csodálattól, amikor a zöldbab az asztalra került. — Ejnye, ezt én nem gondoltam ilyen komolyan. Az asszony piros volt a konyhától, és nevetett. — Én komolyan gondoltam. Bőven szedett a Lanti tányérjára, mert Lanti szerénykedett. 275