Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

Gyöngéden és jósággal tuszkolta ki az ajtón. És másnap az énekesnő jött. Nem volt hangos és illetlen se. — Trude nagyon beteg. Megfázott. Köhög, hiszen olyan gyenge. Hónapok múltak nehéz, kórházszagú látogatásokkal. Délutánonként ment be hozzá, narancsot vitt neki és virágot, néha jól volt, ilyenkor mosolygott is, apró fogai átvilágítottak a szája piros szegletén. Kezét az ágy szélére tette, és megfogta a kezét. — Ugye, nem haragszik a bácsi, hogy nem mehettem el? Lanti a kórházkert salakos útjait nézte, a nyitott ablakon behullott a salak halk ropogása. — Majd egyszer, Trude. A temetésen ketten mentek a koporsó mellett. Az énekesnő kalapján bánatosan imbolygott a tollak tömege, és magas szárú fekete cipőjét belepte az út pora, ahogy a fekete kocsi után lépkedett. Lanti Cézárt ámulva nézte a hegyvidéki város: mi ez? Mit akar itt Lanti!! Oh, ez már mégiscsak sok, ilyen szemérmetlenül magáénak vallani egy esendő fiatal életet. Még csak nem is sejtette senki, csak ő, hogy az ő elmulasztott életét kíséri az örökkévalóság magányossága felé. BUDAPESTI TALÁLKOZÓ Már huzamosabb ideje gyanakodott Lanti Cézár, hogy ő tulajdonképpen a dolgok felett él. Érezte ő ezt régebben is, de az érzéseit nem tudatosította mindjárt, mert hiszen ahhoz az is kellett volna, hogy a dolgok elmúlása fájjon neki. Ö azonban ilyesmit nem érzett, mert az, amiből eredt, ami Ő, az a végtelenből jött és a végtelen felé tartó együtemű fájdalom úgy fogta körül az életét, mint az ősköd a vajúdó világot, vagy mint a férfi vágya a szerelmes asszonyt. És így a külső dolgok kívül maradtak. Az utazótáska is ijedten tárta szét önmagát, és a szíjak benne ásítva ébredeztek fel a fényre. — Utazunk? ... Ejnye no ... 272