Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

Meleg teveszőr takarót tett a táskába, felfújható gumipárnát, emellé fehér huzatos tollpárnát és vékony bivalybőr papucsot. Azután — ahogy egyenesre emelkedett a görnyedésből — nagyot nyújtózkodott, hogy elűzze a test apró ellenségeit. Ezelőtt ezt se tette. Arra gondolt, hogy egyszer bejárta már a világ műveltebb tájait, és akkor kesztyű volt a poggyásza, újságpapiros a párnája, és mégis feltárult előtte a művelt tájak csodálatosan egyforma ragyogása. Elmúlt ez is. A vonatban jó ágyat vetett magának, puha párnára fektette a fejét, és a cigaretta izzó hegyén egyre nagyobb tömeggé nőtt a hamu, és úgy fogyott a fény ragyogása. Budapesten lehunyta a szemét, amikor kilépett a hajnal ottfelejtett világosságába, és a kávéház jóleső melegében roppant kívánással itta a tejeskávét. Habot is kért rá, és sohasem élt türelemmel kavargatta el a barna folyadékban, mialatt egyre figyelte a két szín egymásba olvadását. Fent a villavárosban elébe futó kisfiú nyitotta meg előtte a vasrácsos kaput, és bent a házban a korai délelőtt józan világossága volt. — Maga küldte ezt a levelet, ugye? Az asszony bevitte őt a belső szobába, s a múlt könnyű köde ment a nyomában. — Nem haragszik, ugye? Lanti a képeket nézte a falakon, tájképek voltak és egy lány valószínűtlen aktja. — Szépek ezek a képek. Az asszony itt a képekre emelte a szemét: a szeme kék volt, mint az akt szeme a falon. — Szegény uram nagyon szerette őket. Különösen ezt itt, a vízpartot, a vízpart mellett az utat és a háttérben a kék hegyeket... Én mondtam a festőnek, hogy ezt fesse le. Lantira emelte szemét az asszony, és a szemében a lánykori pajkossága ingerkedett a férfival. Lanti a hajához nyúlt, megsimogatta az elszürkült szálakat. — Óh, a táj ismerős nekem. És mondja, maguk így éltek 273