Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

az utcán, forgalmas délelőtt. Eláradt hálálkodással rázta a kezét. •— Köszönöm ... De ugye, nem vetsz meg ezért? ... De te tudod, hogy ez a nő sorsa, ugye? Lanti bólintott a beszédpe. Igen, ő tudja, hogy mi a nő sorsa. Délután, sok-sok délután megszokott idejében újra jött Trude. Virág volt a blúzára tűzve, és a szemében a szándékolt pajkosság józan villanása volt. — Nem késtem el? — Te mindig elkésel, mert nem jöhetsz elég korán. — Pedig úgy siettem... Én mindig úgy sietek ide. — Miért? Jó itt? — Nagyon. Én nagyon szeretem a bácsit. — Szeretsz? Trude az arcát a föld felé fordította, oda, ahonnét minden támad. — Igen... nagyon... és a bácsi még csak meg se csókolt engem. Lanti keze a lányarc után nyúlt, a sima állához, és lassan, óvatosan, mint a lelt virágot, úgy emelte a szemét a szeme magasságába. Bíbor volt a lány arca és ragyogott. — Megcsókoljalak? — Igen. — Te akarod? — Igen ... én akarom. Emlékszik Lanti, most, hogy itt áll a szobája bátorító fényében, ahová az utca megelevenedő külső dolgai elől menekült, emlékszik, hogy az elviharzott fiatalsága pillanatra éledt tébolya volt ez a csók. Egy pillanatig tartott csak, addig csak, amíg egy élet minden csodája semmivé válik. — Jó volt? Alázat volt és megsemmisülés. — Jó ... nagyon. — Eljössz holnap, ugye? Keserű könny lett a Trude szeme. — Miért holnap? ... Már mennem kell? 271