Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

esetben sietve dugta a zárba a kulcsot, és a feltáruló kapualj könyörtelen feketeségébe ideges mozdulatokkal villantotta bele zseblámpája fényét. Bent a szobája bátorító fényében úgy gondolta, hogy mindez a változás az utcára tett kőkockák miatt van. Ilyenkor nem nézett a falon lógó tükörbe, mert ha odanézett volna, akkor egész bizonnyal békében hagyta volna az utca ártatlan köveit. Hiszen még alig néhány hete, hogy utoljára látta itt az énekesnőt. Az énekesnőt. Először régen, igen régen volt nála, azután újra megjelent, talán fél esztendeje. Ügy jött be hozzá, mintha végtelen idők óta hozzátartozna a ház bútoraihoz, még kopott tollas kalapját is otthonias mozdulattal dobta le a vörös karosszékre, és a valaha zengő hang fakult emlékével szólt oda Trudénak. — Ülj le, kedvesem. — Azután Lantihoz fordult. — No, mit szól a kis húgomhoz? A télen örököltem, megboldogult nővérem hagyta rám, aki szintén Bécsben aratott művészi sikereket. Trude leült a székre, a szoba egyik messze sarkában, két vékony kezét az ölébe ejtette, roppant két barna szeme riadtan nőtt ki vékonyka arcából. Lanti elnézett a bútorok felett. — Kedves kislány ... Az énekesnő szélesre tárta retiküljét, zsebkendőt vett elő, megütötte vele az orra hegyét. — És már el is múlt tizenöt éves... Ugye, milyen csinos? Lanti újra a bútorok fölé nézett. — Csinos, valóban ... Az énekesnő akkor már visszatette a zsebkendőt, hangos csattanással zárult be a retikül. Szalmasárga volt a haja, és ahogy dúsan felgyűrűzött ujjaival végigsimította a haját, a szeme sokatmondóan nevetett Lanti felé. Lanti érzéketlen maradt, hosszú szempillái sötétre árnyékolták a tekintetét, csak a vékony hasítékon keresztül nézett egy pillanatra Trudéra. 266