Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

örömök következtek. De ez itt most, ez a lány, mozdulatlanul terült el felette, és a szeméből két könnycsepp szivárgott. — Hát sírni kell annak, akit én ölelek? Ahogy elkapta, olyan hirtelen engedte el a lányt, sietve állt fel a földről, és szótlan indult lefelé a hegyi úton. Hátra se nézett. Otthon már várta az anyja jó ebéddel, lekváros derelyével. — Tudom, hogy ez a kedvenc ételed, hát ezt csináltam... De mi lelt, hogy ilyen rossz kedved van?... Bántott valaki? Lanti a földre nézett, nem mert az anyja szemébe nézni. — Semmi... semmi... Nem mozdult, az anyja lépett hozzá, és úgy simogatta végig a haját vékony ujjaival, mint akkor, régen. — Beszélj hát, kisfiam, mi bánt? — Semmi... semmi... — Kisfiam ... Hálásan és feltörő jó zokogással bújt az anyja öreg mellére. TEMETÉS Akkor már huzamosabb ideje élt Lanti Cézár abban a kis hegyvidéki városban. Talán három esztendeje, vagy talán nyolc is — biztosan nem tudta, mert nemigen szokta figyelni az esztendők számbeli múlását. Csak annyit vett észre a dolgok változásából, hogy a ház előtt elfutó poros úttesre szép szabályos kőkockákat helyeztek értelmes munkáskezek, és ha megtért néha éjszakai sétájáról, arra lett figyelmes, hogy a cipője sarka élesen koppan a köveken, és erre a koppanásra felfigyel az utca: a villanylámpa az oszlop tetején s a nagy sovány kandúrmacska a szomszédház kapualjában. Elmúlt már az idő, amikor hetykén merte kihívni maga ellen az éjjeli utca élő és élettelen dolgainak felriadó figyelmét, azért utóbb minden 265