Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

— Én. — A Fejes Sándor Terkája? — A'. — Most is apád itt a vincellér? — A'. — Nagyon megnőttél, te ... A lány elpirult, oldalra nézett. — Minden megnő egyszer . .. Lanti Cézár felült a fűben, a lány közelebb lépett hozzá. — Kinek tetszik lenni? Nevetett Cézár, és fiatal lett. — A mienk ez a szőlő. A lány is nevetett. — Ahá, tudom már... Hallottam róla, — Te még kislány voltál, amikor elmentem, az anyád szoknyájába kapaszkodtál. Megint nevetett a lány, a foga megcsillant a szája piros hasítékában. — De már nagy vagyok... — Nagy. Messzire nyúlt el a szőlők csöndje, csak lent az országúton ügetett két sovány ló a zörgő szekér előtt. Cézár keze kinyúlt a lány keze után, ez meg tán észre se vette, csak akkor szólalt meg, amikor a hirtelen mozdulattól lerepült a kapa a válláról, messzi a fűbe, és ő is lezuhant, e fölé az idegen ember fölé. — Jaj, ne tessék!... Lanti Cézár két karjával szorította magához a lány hajlékony, vergődő testét, és ahogy az arca közel került annak az arcához, erősen a szemébe nézett. A lány is visszanézett rá, arcára kiült a küszködés erőlködése, és mert látta, hogy az hasztalan, a tehetetlenség két csöppje bújt elő a szeméből. — Jaj, ne tessék!... Hirtelen jutott eszébe Lantinak, hogy valamikor ilyen gyors és váratlan mozdulatokkal győzte le a nőt, és az a kevés ellenállás, ami utána következett, inkább az illendőség kedvéért való volt, és utána mindig ujjongó, vidám 264