Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

mét is behunyta, annyira félt a gombostű szúrásától, de azért hősies elhatározással döfte hirtelen a tűt az alsókarja belső oldalába, ahol finomabb és vérzékenyebb az ember teste. Hát igen, idáig jutottak a dolgok. Szinte jólesett neki, hogy kiért a városból, és a régi úton haladt a régi szőlőhegyek felé. A temető kerítése élő sövény volt, csupa bokorra visszavágott eperfa, kicsit odébb a Horváth-szőlo is, a temető is olyan, mint amikor elment. Most is ugyanaz. Arra gondolt, hogy csak a dolgok hűségesek az emberhez, azok nem esnek ki az ember életéből. Tiszta jóság csak a dolgokban rejtőzik, mert övék a megtisztult örökkévalóság és a napfény és a levegő végtelen tengere. Ahogy befordult a szőlejük felé vezető útra és elhaladt a két öreg almafa mellett, amely változatlanul volt öreg, és a kút rozzant kávája mellett, amely változatlanul volt rozzant, hirtelen lepte el a messzi tűnt ifjúság vidámsága. A meredekké vált úton, a szőlőtőkék mellett szinte tánclépésben jutott előre, a melle ugyan zihált, de ezt csak akkor vette észre, amikor megállt a borház kiugró verandáján, és lenézett a szőlőtőkék végtelenbe futó tengerére. Jó volt itt, mert az ember szeme nehezen tudná észrevenni, hogy a tőkék megöregedtek, a venyige minden évben frissen hajt, és minden évben egyformán megújult fiatalon örvendez a rája termő fürtöknek, csak alul, a föld alatt és mindjárt közel a földhöz, csak ott öregszik és vastagodik, ráncosodik az évek futásával az anyatőke. A veranda mellett kétoldalt zöld pázsit terült, hanyatt feküdt a puha fűbe, és nézte a felhők futását. Meleg volt a föld, és a fű puha szőnyege édesen fogta körül a testét. Alulról, a kút felől fiatal lány közeledett, kapa volt a vállán, és már messziről úgy tetszett, hogy ismerős. Ahogy közelebb ért, már azt is látta, hogy mezítláb van, és szép izmos lábszárát barnára égette a nap. Ejnye, ki lehet ez, hiszen olyan ismerős. — Jó napot kívánok. — Adjon Isten, te vagy az, Terka? 263