Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

— Senki se... Pedig hát él a tiszteletesassžony apja, úgy tudom. — Eljöhetett volna ... Tibor Péter köztük állott, sötéten nézett el a koporsótól. Csendre intette az asszonynépet. Vezekelésnek érezte ezt is, hogy tette. —• Ne locsogjatok még most is, öreg az már, meg olyan messzi lakik, hogy nem érhetett ide. A nap jó meleggel borította el az udvart, embereket, házat. És a ház ereszéről kipp-kopp, sűrű hullással hullott a csepp. Mintha könny volna és emberszemből hullana. 13 Befogva várta már az udvaron Szlávikot a szán. — Megyünk mindjárt, csak elköszönök. Bent a szobában esett mozdulatlan ült a pap, fáradt szőke arca üresen bámult Szlávikra, ahogy belépett. Néhány ember volt még a szobában, a másik pap, Cselléné, meg még a faluból. Szlávik a pap mellé lépett, az felnézett rá. —• Hát itt vagyunk ... A fűzfa bölcső a kályha mellett állott, kicsi mozgás éledt a párnák alatt, és a háromnapos emberélet hangja belehullt a csendbe. A pap felfigyelt, idegesség és unalom lett az arca. Odaszólt Csellénének. — Vigyék ki... Vigyék ki. Minek az most itt, minek az egyáltalán? Azért adott Isten csodát, hogy most itt legyen, és az első mozdulása gyilkosság legyen? — Vigyék ki! Cselléné a bölcsőhöz mozdult, és már a párnához nyúlt. Szlávik is a bölcsőhöz lépett. Szótlanul, az asszonyt félretolta. A bölcsőből a kis féreg hályogos, üres szeme nézett ki rá. A gyermek. Az övé. 252