Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

Szeméből a megtérő búcsúzó jóság hullott az emberre. A szemek lassan lecsukódtak. A másik ágyon a lepedőre vetve sírt a gyermek. 11 A másik szobában, az üres ebédlőben a legátus hangos köszönése visszhangzott. — Halló, tiszteletes úr, merre vannak? Egy kis narancsot hoztam a városból. Nagyszerű édes, mandarin. Körülnézett a szobában. De furcsa ez a csend. Az előszobában se látott senkit, úgy jött be. El lehetne vinni az egész házat, nem ügyel ki senki... mi lehet itt... ha ... mi ez... Az ajtóhoz ment, hallgatózott. Mi ez? ... Szent Isten, valaki sír. A pap hörgő zokogással borult az ágyra. Nyílt az ajtó, a legátus félreugrott, és ahogy Cselléné véresen, könnyesen, izzadtan esett ki az ajtón, a legátus hosszú nyaka még hosszabbra nyúlt ki a gallérból, két kezét a rémület bénává fagyasztotta. A papiroszacskó kiesett a kezéből, leesett a földre, a papiros elszakadt, és az öt mandarin ötfelé gurult az üres szoba puszta padlóján. 12 Szánkán ment a temetésre Szlávik, nem tudott volna most elmenni az erdő gyalogútján. Ragyogó volt a téli nap, szinte tavaszi meleg áradat terült el a hótenger felett. A prémes útibundát széttárta a mellén. A szomszéd falu papja végezte a szertartást, és a falu minden népe a koporsóhoz gyűlt. A pap magányos árván állt a koporsó mellett, hátrább tőle Szlávik. A legátus a nép közé vegyült, a télikabát prémgallérjába húzta be a fejét. Az asszonynép suttogott, hogy senki se jött a rokonság közül. 251