Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

Pillanatig tartott csak a gyengeség, a sunyi nevetés visszatért rá. Kilépett a bokor mellől, közelebb ment Szlávikhoz. — Tetszik tudni, úgy látom, lesz valami a papéknál... Valami gyerekféle. Gondoltam, jól fog jönni egy kis bölcső, olyan parasztos, fonott bölcső ... az nagyon jó, abból ha ki is esik a gyerek, nem üti meg magát... ahhoz vágom ezt a kis gallyat, de ne tessék megmondani, mert meglepetésnek szántam... meg még nincs is itt az ideje, hogy szükség volna rá. — Hát csak vágja, Péter bácsi, hadd örvendjen a tiszteletesasszony. Az állomásra korán érkezett, leült a kitett lócára, és várta a közeledő estét. Egy várószoba volt az állomás, meg az elöljárónak volt egy szobája, konyhája. A konyha előtt kert volt, a kert előtt ment a sín. A kertben az elöljáró gyermeke játszott a kutyával, a kutya nagyobb volt, mint a gyermek. Az asszony a lépcső mellett mosott. A sínek között a két disznó turkált, és kicsit odébb a tehén legelészett. Az elöljáró ingujjban ment ki a váltóhoz, hogy beigazítsa. Azután a tehenet meg a disznókat hajtotta el a sínekről. Visszajövet megállt Szlávik mellett. — Mennyire van a ház, mérnök úr? — Elkészül rövidesen. Az elöljáró nyaka elismeréssel rándult. — Tán még be is költözhetnek? — Persze hogy be. Bekiáltott az asszonynak a kertbe. — Hallod? ... A tiszteletes úrék még az idén bemennek az új házba. Hm, a te nénédék is úgy voltak, bementek az új házba, oszt a rákövetkező ősszel az egyik ki is ment belőle... a nénéd... de hát ezt nem lehet előre tudni, csak úgy mondják, hogy így szokott lenni. — Mondják ... Valaki megállt a lóca mellett. Szlávik felnézett rá. A legátus volt, mélyre emelte a kalapját. — Jó estét, mérnök úr, hazafelé? — Igen. A városba? 246