Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

mekkel. Ha felesége nem volna vele, hát nem is tudna mit kezdeni nagy magányosságával. Nehéz az élet. A felesége szeretne most új ebédlőt az új házba, beszéltek is már az asztalossal, de sokat kér. Ez még nem is lenne nagy baj, nagyobb baj az, hogy nincs pénze, az egyházi járandóságát is kiszedte már egész esztendőre. Az asztalos csinálna ugyan hitelbe is, de ahhoz meg jótálló kellene. Ott volna az após, az jótállna érte, de azt nem akarja, meg messzi is lakik. Szlávik érezte a ráirányuló beszédet. — Ha akarod, megteszem neked. Jaró csupa tiltakozás lett. — Nem, azt nem kívánhatom tőled. — Miért nem? Engedékenységbe csuklott a tiltakozás. — Jó, hát megbeszélem majd az asszonnyal... örülni fog neki... Hiszen te ki se iszod a borod, szervusz! Koccintottak. Szürküllött már, amikor elindult az állomásra. A pap a tornácról is utánakiáltott, hogy ne menjen, elalhat náluk is. — Nem, nem ... Az erdő előtt árok futott végig. A fűzfabokrok között valami emberféle mozgott. Szlávik megállt, benézett a bokrok közé. — Maga az, Péter bácsi? Tibor Péter felállt, abbahagyta a nyesést. — Én volnék. — Mit csinál itt ilyenkor, csak nem valami fehérszemély ... Ravasz hunyorítással nézett ki az öreg a levelek közül. — Nem kell már az ilyen vénember senkinek. Nagy halom levágott vessző hevert az árok partján. — Mit csinál ezzel a sok vesszővel? Tibor Péter elmélázó tekintettel nézett le a csomóba rakott vesszőre. — Evvel? 245