Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

be a faluba, és az erdő mindig új örömet adott neki. Mindig ugyanazt, de mindig megújulót, más-más formában. Ahogy a dombról leért a völgybe, letért a gyalogúiról, a tisztás felé fordult, áthaladt rajta, úgy tért vissza a gyalogútra. Mindennap nagyot nőtt a ház, nőttek a falak és a nyers, vak téglatömegben szélesre tárultak az ajtók, ablakok. Szlávik óvatos gonddal figyelt minden mozgást, ami épített. A mester eleinte rázúdította a házra a munkásokat, de Szlávik leintette. — Ne menjünk olyan gyors tempóban, nem jó az. Rácsudálkozva kérdezte Kiss, hogy minek ne, hiszen nem lesz ártalmára a falaknak. Téglából épül, nem vályogból. — Azért csak ne siessen. Arra gondolt, hogy ha hamar elkészül, akkor már neki nem lesz miért ide kijárni. Csak hadd menjen minden gonddal, megfontoltam. Még így is, valamelyik nap átjött a szomszédból Cselléné, a tudós vénasszony, és odaállt Szlávik mellé. — Hm... — Baj van, Zsófi néni? — Ejhaj, nagyon hamar épül ez a ház, még ez éven kész is lesz tán? Szláviknak tréfáló kedve jött, mert sütött a nap, kacagott felette a levegőég, és Angéla lelépett a tornác lépcsőjén. — Tán azt hiszi, Zsófi néni, hogy elébb kifagyasztjuk a vizet a tégla közül, és csak azután tesszük rá a fedelet? Cselléné rejtélyes lett, ráncos pergamenarcán a két kicsi szem beljebb húzódott. — Az új ház kitárt ajtóval várja a lakókat, és azután ham! bekap valakit, valaméket abból, aki beléje ment. A tavalyi ház az más, az új ház nagyon falánk... Szlávik nevetett. — Mi már nem úgy építünk, mint hajdan. Zsófi néni, a mi házunk nem olyan falánk. — Nana, az ember mind egyformán épít magának, mert az ember mind egyforma... én mondom, tessék elhinni. 240