Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

— Semmi... Ügy is szeretném, ha vóna. Felugrott Szlávik a földről, Angéla mellé lépett. — Szeretnéd? ... Igazán? Pajkosan nézett fel rá a hajfürtjei alól. — Uhm. Lendülő kar és lendülő test lettek újra, és testük ritmusára nevetve figyelt az erdő csöndje. — Nna ... hogy biztos legyen. Az asszony is felállt, és túlfeszült vidáman szaladt a fák körül. — Hahaha ... Hogy fog Sándor csudálkozni... Ügy kell neki, minek hagyta Patakon az erejét. És hogy Szlávik mindent megértsen, megállt, és önigazoló komolysággal magyarázta, hogy az ura hiába öleli, az ő csókjából nem fakadhat gyermek. — És mi lesz, ha látni fogja, hogy mégis? Magára vett komolysággal felelt. — Nohát azt fogja mondani, hogy: íme, csoda történt, és a tanítóval megiszik majd két liter hálaadó fohászt erre a nagy csodára. Szlávik száját kelletlen keserűség húzta össze. — Rossz vagy nagyon, Angéla. Az asszony szemében hirtelen hihetetlen mély kútja nyílt a csodálkozásnak. — Miért? Szlávik megragadta a karját, nézte a két kezét, a szemét, és azután könnyülten eresztette el. — Én... én azt hiszem, hogy mégse... hogy nem vagy rossz, csak asszony vagy nagyon, és gyermek vagy, Angéla. A gyalogútnál váltak el. Szlávik az állomás felé tartott, Angéla pedig lassan indult fel a dombnak. Virágot tépdesett, kéket, fehéret, és fütyörészett. Fent a dombon Tibor Péter jött szembe vele, köszönt, és mintha továbbmenne, úgy látszott, de mégis megállt. — Hm ... jó most így, a tavaszi erdőn, ugye, tiszteletesasszony? Angéla megállt, és visszafordult. — Jó bizony. 224