Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

— Miért nem jön közelebb? Tán fél? Űgyis hallottam, amikor jött... A férfi száján bambán, öndulatlanul esett ki a szó. — Félek. És a két fogsora összeverődött. Aztán már nem szólt többet. Súlyos, tempós lépéssel ment hozzá, egészen mellé, lenézett rá, az asszony nevető szeme hívta. Ügy hulllott le rá, mint a végzet: az egy akarat hallatlan erejével. Enyhe tavaszi szél jött a Vihorlát felől, összesúgtak a fák, és a bokrok védelmező jósággal borultak egybe. Kacagott a nap a friss hajtású füvön, és jó szagú tavasz áradt el mindenen. Az asszony tért magához először. A férfi mellé kúszott, fölébe hajolt, és hízelgő jósággal simogatta a földre terült halottmerev arcot. — Miért nem jött tegnap?... Én már tegnap vártam. Szlávik felkönyökölt. — Én pedig még most is félve jöttem. Angéla szeme kitágult. — Miért? — Félek, hogy szeretni foglak. — Hát még nem szeret? — Nem. Az asszony felugrott, táncos piruettet vetett, és frissen, gyermekül, hangosan kacagott. — Haha, ez aztán szép, hogy nem szeret. Szlávik enyhült mosolygással nézte. — Nem. — Hahaha ... Hát akkor miért jött utánam? ... Nem felelt. Az asszony melléje húzódott. — Félek valamitől... én azt hiszem, hogy ebből... igen ... hogy ebből gyerek lesz. — Gyerek? ... Csudálkozóra meredt az ember arca, azután egyre növekedő vidámság térült rajta. — Gyerek?... És mi lesz akkor? Megrándult az asszony válla. 223