Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

tán tíz lépésre mögötte. Hallotta jól a cipője könnyű koppanását, de csak akkor nézett már utána, mikor Angéla messzi járt az utcán. Utánanézett, és akkor, éppen akkor Angéla is visszanézett, és a szemük a messziségen át találkozott. Lassú, váró lépéssel haladt az asszony, és Szlávik végighasalt a deszkákon. Felkönyökölt, úgy nézett utána. Kiért a faluból, rátért a mezőre, a gyalogúton haladt, amely az erdőbe visz. A messziségen át jól látta Szlávik, hogy az erdő első fájánál megállott és visszanézett. Felállt, kinyújtózkodott. — Nézze, Kiss, csak csinálják tovább a külsejét, a belsejére ráérünk később, ha ez készen lesz... Van még valami kérdeznivalója? — Nincs. Akkor hát mehetek is haza. Mikor az erdő szélére ért, oda, ahol az elébb Angélát látta, hiába kereste már az asszonyt. Cigarettára gyújtott, a gyufa apró reszketéssel égett a kezében. Továbbhaladt az erdő útján, körültekingetett, mint a kereső vadászkutya. Szilaj lendülettel haladt előre, fel az erdei dombtetőre. Lába alatt sercent a fű, és az erdő súlyos csöndje, a kipárló illat, a mámor részeg kábulatába ejtette. Fent a dombtetőn megállt, és feszülő melléből kiszakadt a hang. — Angéla! Nem kapott feleletet. De már nem is kellett neki a válasz, mert lentről, a völgyből, a zöld fák között feléje villant az asszony piros ruhája. Nem onnét, ahol az út haladt, hanem oldalról, ahol tisztássá fakult az erdő, és sűrű cserjés szegélyezte a tisztást. Szlávik riadtan kacagott fel, és tolvajléptekkel, óvatos kerüléssel húzódott le az asszony mögé. A tisztás szélén megállott, és egy fa törzse mellől nézett ki rá. Angéla hanyatt feküdt a puha tavaszi fűben, két kezét a feje alatt kulcsolta össze. A könnyű ruha a testére hullott, és a friss, fiatal formák forrón értek a mérnök szemébe. Mozdulatlan volt, és még akkor se mozdult, amikor vidáman, hetykén megszólalt. 222