Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

az éledő erdő csodálatos élete tárult elébe. Friss füvön lépett, a kelő nap fényes fehér keze átnyúlt a lombkoronák világos terein, friss örömmel ölelte az erdő tavaszi testét, rakoncátlan sietéssel ért el mindenüvé, és az erdő a jóságtól remegett, mint szűzleány, ha a szerető keze tilosba téved. Emelkedett az út, emelkedett az erdő, azután két domb között völgybe ment le, és völgybe ment le az erdő is. Fiatal izmok vitték Szlávikot, madarak fütyörésztek a levelek alatt, és Szlávik is fütyörészett. Nem ment be a parókiára, maga se tudta volna okát adni, hogy miért. A templomhoz indult egyenesen, a mester már várta. Elibe jött. — Baj van? Kiss Józsi szája széles nevetésre tárult. — Hehe, hogy volna baj, ha én itt vagyok? Csak egy kis vitám volt a tiszteletesasszonnyal tegnap. Ö azt mondja, hogy miért nem kezdtük belül a munkát. Én így gondoltam jónak, de hát gondoltam: jó lesz megkérdezni a mérnök urat. — A tiszteletes úr otthon van? Kiss a kezével legyintett. — Kiment az már hajnalban a földre. — Közelebb hajolt Szlávikhoz. — Sose láttam én még ilyen két embert. A tiszteletes úr egész nap vagy a határt járja, vagy az istállót, délben meg vagy este, ha hazakerül, úgy néz a feleségére, mint a szentképre. A tiszteletesasszony pedig tán most jött ki a dedóból, de azért úgy tudja maga körül forgatni azt a nagy embert, hogy azt csuda nézni: folyton csali Sándor te, Sándor te, a pap meg, pedig hát fiatal ember, mégis olyan vén, hogy Tibor Péter bakkecske mellette. Szlávik továbbment, nem felelt, hanem a munkát nézte. Lehevert egy deszkacsomóra, onnét figyelte az emberek építő mozgását. A tornácra nyíló ajtó nagyot csapódott. Angéla könnyű vállkendőt vetett a nyakába, és áthaladt az udvaron. A templom mellett ment el, a Szlávik háta megett, és nem köszönt oda, és Szlávik köszönt, érezte, hogy ott halad el, 221