Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

és ahogy a kertajtón is átért a pap, felugrott a zongora mellől, és Szlávik elé libbent. — Tud táncolni? Most már nevetett a szeme, most már felszabadultak a színek az arcán, a szája, a piros szelet kinedvesedett, a fejét hátravetette, a vastag fekete hullám a vállára hullt, a sima, gyönge, meztelen bőrre. Szlávik nem tudott táncolni, csak néha látta másoktól, hogy hogyan kell azt csinálni. Az asszony szemét nézte, amelynek a fehérjén könnyű vörös hullám terült széjjel. — Tudok. Kicsi volt az asszony, a férfi magasra szálasodott fel mellette, ahogy átfogta a törékeny testet. — Maga fütyülje a melódiát... Szlávik nem tudott fütyülni, de azért engedelmesen fütyülni kezdett. Elindultak. Kívül az udvarról az emberek a templomba tisztultak, a konyha felől a cseléd mosogató zörgése hallott be néhanéha a becsukott ajtón. Elindultak és mentek, botló, ügyetlen lépéssel, a falhoz értek, ott visszafordultak. Szlávik fütyült, az asszony a férfi mellére simult, mint hulló vetés az anyaföldre. Azután már nem botlottak, azután már simán ment a tánc, és Szlávik már nem fütyült. Testükben volt még a mozgás ritmusa. A fütty ritmusa még tovább élt a szobában, azután egyszerre elmúlt minden, és megálltak. Megálltak, szemben, átölelve tartották egymást, és hogy nem volt zene és nem volt mozgás, érezték, hogy ez az ölelés, ami az elébb még tánc volt, most egyszerre ölelés lett. Az asszony felnézett a férfira, a férfi lenézett az asszonyra, az izmok egyszerre feszesre rándultak, és mint egy sokillatú virágot, úgy emelte fel magához. Az asszony a pamlagra hullott vissza, arcát egy párnába gyűrte, és a testén rejtőző mozgás hullámzott széjjel. — Én nem ezt akartam ... Szlávik a zongorának dőlt, cigatterára gyújtott, csendesen mosolygott. 213