Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

Bent az udvar mélyéről, a tornác felől a papné hangja ért Szlávikhoz. — Mérnök úr, jöjjön ebédelni. Szlávik elindult, Kiss még kettőt lépett utána, de azután csalódottan maradt vissza. Hárman ültek az asztalnál. A papnéban a falu egyetemes mozgása sok-sok apró, fecsérlő mozgássá másult; ki-be szaladgált, veszekedett a cseléddel, és szilaj gyermekörömmel áradt ki a rántott csirke felett. — Vegyen bőven, nincs nagy ebéd... Szlávik elmosolyodott. — Ugye, ezt már itt tanulta, falun? — Mit? — Hogy nem lesz nagy ebéd. Könnyű kis nevetések szerettek volna szerteszaladni a kicsi asszony szája szegletéről, de mégis komoly maradt. — Na, nem is olyan rossz falun ... Kicsit nehéz volt, de most már megszoktam. Meg aztán sokat bemegyünk a városba. A pap egykedvűen hallgatott, de itt közbeszólt. — Az árfejtést csak a délutáni templom után tartjuk meg, mert akkor a presbiterek mind együtt lesznek. Bőven ettek, az asszony is fiatal étvággyal férfi helyett evett. Ebéd végeztével eltűnt, és a feketét tört fülű csészékben és hirtelen váltott puha, színes otthoni ruhában hozta az asztalra. Azután kéretlen a zongorához ült. — Tudja-e, hogy a környéken egy faluban sincs zongora, csak nálunk? Léha kis nótákat pergetett, és könnyű, sima hanggal énekelt hozzá. Szlávik a zongorához ment, ráhajolt, úgy itta a feketét, és az asszony mozgó, élő arcát nézte. Ezt a dús, sötét virágot kalapnak vasalt parasztsüveg mellett. Nem vették észre, hogy a pap kiment, és fekete palástban tért vissza. — Mulassanak, mérnök úr, én a templomba megyek. Az ajtó becsukódott mögötte, végigment a tornácon az ablak előtt. Az asszony utána nézett, lefogott vidámsággal, 212