Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

— Gondolsz-e néha gyermeked apjára? Ijedten rebbentek meg szempillái. — Nos, mondd csak bátran! — Igen ... — Vissza fog jönni hozzád egyszer? Könnyek peregtek végig az arcán. — ígérte ... Csáky urammal szállott hadba, ígérte ... — S te hiszel neki? — Hinnem kell, mert ebben élek! Letettem az ecsetet, s szembenéztem vele: — Bántottak? — Sokat szenvedtem, szentatyám .. . Már majdnem kitagadtak, ha te nem emelsz fel engemet... $ Zokogott csendesen. Vállait megrázta a sírás, szerettem volna hozzámenni, hogy simogató vigasztalást nyújtsak neki... Magához szorította gyermekét, s így szólt: — Ha ez nem volna, már én sem élnék. Vigasztalnom kellett volna, de nem jött ajkamra szó. Nagy fájdalom ejtett foglyul s Őszinte részvét, amit szavakba önteni nem lehet. Csak álltam fölötte hangtalanul, s azt szerettem volna, ha valami különös isteni erővel úgy megvigasztalhatom, hogy soha többé ne bánkódjon, s a mosoly örökké ott hintse rózsáit az arcán. — Reméljük, hogy minden jóra fordul — mondtam neki. Tudtam, hogy ez nem vigasztalás, de ő mégis kiérezte belőle azt, amit kifejezni sem tudtam, megragadta kezemet, s zokogott tovább. Tehetetlenül álltam ott. Nem vontam el a kezemet, jóleső érzés volt közelében lenni. Ügy álltunk ott egy darabig, végre is gondolhattam, hogy valaki erre jártában méltán megbontránkozhatna, lassan húzódtam el tőle, egy kőszékre ültem, s a leány sorsán gondolkodtam. S ekkor jutottam annak belátására, hogy én, aki oly bölcsnek, a világi és egyházi tudományokban járatosnak tudtam magam — mily hiúság —, ennél az egyszerű életnél máris megállottam, és semmi eszközöm nem volt hozzá, hogy csak valamivel is segíthetném nyomorúságában. Felfénylett bennem, hogy vannak a világon ezernyi dolgok, amelyek 195