Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

első látásra oly apróak, hogy szinte jelentőség nélkül valók, ám ha közelebbről vesszük szemügyre őket, segíteni nem tudunk nehézségeikben, s állunk előttük gyámoltalanul, mintegy magukra hagyva őket, hadd folyjanak kijelölt partjaik között, akár jók, akár rosszak. Részvéttel voltam a leányanya iránt. Hosszasan néztem rá — magamnak is restellem bevallani, hogy másképpen gondolkoztam most felőle, mint Anyám, vagy az Istenanya felől, különös, megmagyarázhatatlan, soha nem tapasztalt érzés volt ez... Kényszerít, hogy foglalkozzam vele gondolataimban, hiszen munkám legnagyobbikában mintegy segítőtársam lett. Megdöbbentem. Nem! Nem szabad, hogy eddig ismeretlen és gondosan távol tartott érzések váljanak úrrá bennem, s hogy én a legközönségesebb földi vágyak rabjává legyek. Halántékomon lüktetett a vér. Mélyen szégyelltem magam, hogy csak egy pillanatig is gondolhattam ilyesmire. Felállottam. A nap a felhők mögé búvott, távolról mintha mennydörgés hallatszott volna a hegyeken túl. Kiszáradt torokkal mondtam neki: — Eső lesz. Menjetek haza ... Felemelte a tekintetét: — És ha holnap is? — Akkor nem festünk — mondtam, majdnem boldogan, mert így reméltem azt, hogy nem kell vele gondolnom a nap minden órájában. Másnap valóban esett még. Zúgtak a fák, hatalmas ágak törtek ketté, a hegyekről piszkossárga patakok ömlöttek, s Jacobus testvér szép virágai vízben áztak. Szürke felhők ülték meg az eget. Hogy örültem ennek! Pihenés! Többször kértem az Űr segítségét a kísértések elűzésére. Sikerült ismét megerősödnöm lélekben, s újult kedvvel tervezgettem más festményeket, amelyekkel még ékesíteni akartam a rend házát. Mély csendben ültem egyedül az íróteremben. Két rajzoló testvérem festéket tört valahol a túlsó kamarában. Egyszerre csak, távoli zenéhez hasonlatosan, megszólalt a leány. Megrezzentem, óvatosan tekingettem körül. Sehol. 196