Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

a bokrok között. Sietve jött, keze festékes volt még, hirtelen torpanással állott meg a kép előtt. — Hm — csak annyit mondott. A képből még alig látszott valami, csupán a körvonalak s itt-ott néhány színfolt. — Ecco! — mondta hazája nyelvén Fra Giuseppe, de mikor nem válaszoltam, sebesen pörgette le mondanivalóját esze orsójáról. — Hallottam, hogy egészen újfajta Madonnát festesz tehát, almafák alatt, itt a gyöpön, egy parasztlány a Madonnád, s itt térdepelteted fiával együtt. Hilarius testvér, tudom, hogy az utóbbi időben nagyon eltértél attól, amit tanítottam neked, de hogy ennyire szakíts minden józan törvénnyel, nem tételeztem volna fel rólad. Megcsúfolod az Istenanyát! Szelíden vártam meg sebes patakjának zúgását. Azután feleltem: — Jól tudod, mit mondtam neked a múltkor, Fra Giuseppe, amikor a te merev arcú Pálodat festetted. Akkor már félig-meddig bennem volt az elhatározás, hogy ha festeni fogok valamit, azt egészen másképp alkotom, mint eddig ti tettétek. Nem szeretem a bágyadt ablakok fényét, a szürke arcokat s a merev testeket. Élet kell a képbe, szín legyen benne és dal. Én ezt így gondolom helyesnek. Isten lelke itt van a levegőben, fákban, füvekben, napban, testvér... Fra Giuseppe összecsapta a kezét: — Még mindig pogány vagy és zabolátlan. Pogány őseid, akikkel magad dicsekedtél a múltkor is, ezek lázadnak fel benned újra s támadnak a Regulák ellen, még ha oly szelíden neveltek is téged. Ti mind ilyenek vagytok, magyarok; lázadók, szalmalángvitézek, lidérctűz után futók. Ki hallott már Madonnát kertben, füvön festeni. Eltévelyedtél, s mondom neked, imádkozva keresd az Ür bocsánatát! Elhallgatott. Egy ideig nézte a képet, majd a leányasszonyra függesztette szemét: — Hanem a nőszemély, akit kiválasztottál, valóban szép! 189