Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

Bizonnyal járatos lehetsz az ilyenfajta példaképek kiválasztásában. Még akart mondani valamit, ami végsőkig forralta volna a vérem, s indulatom túlcsapott volna a gáton, de lecsaptam a vakarókést, és odaszóltam a leányasszonynak: — Menj haza, nem festek többet. Engedelmesen távozott. Nem szóltam Fra Giuseppének semmit. Elvittem szerszámaimat, otthagytam őt. Az ebédnél élénk vita folyt. Mindenki tudta már, hogy Hilarius, hosszú ideig halogatva a Madonna megfestését, végre is olyan lépésre határozta el magát, amely nemcsak szokatlan, különös, hanem fel is zavarta a kedélyek nyugodt tavát s izgalmat dobott a napok csendjébe. Eusebius vitte a szót először, később fráter Benedictus — aki könyvek másolásával foglalkozván, maga is festőnek érezte magát — nagy hangon s bizonyos éllel bírálta szerfölött szokatlan tervemet. A jólelkű prior úr, mint mindig, úgy most is pártomat fogta: — Ne rójátok meg Hilarius testvért gondolatáért. Én tudom, hogyha szokatlan úton indul is el, mégis elérkezik az igazi Madonnához, s mindnyájunk örömére, az emberek tetszésére s legfőképpen Isten dicsőségére úgy sikerül neki megalkotni a képet, ahogy Ő kitervelte maga előtt. Hálásan tekintettem rá. A bölcs prior úr, megvédelmezvén engemet, végét vetette a vitának, s csak Fra Giuseppe gúnyosan villogó szeme jelezte, hogy nem adja fel a harcot, nem ismeri el terveim jogosságát, s alig várja az időt, amikor ismét kifogásokat emelhet. Féltékenysége nem volt éppen kedves tulajdonság az Űr előtt. Pénteki nap volt. A feltálalt hal miatt nem volt ajánlatos hevesen beszélgetni; ma különösen jó falatok kerültek az asztalra, mert a halászok gazdag zsákmánnyal tértek meg, s ebből a rend konyhájára is jutott, kedves adományul. Eusebius tonzúrájának közepén egy állhatatos légy sétálgatott, s bár a körülötte levők mind a legyet hajszolták, a légy untalan visszaszállott a ragyogóan sima fejre, s ez mosolyra ingerelte az atyákat. Odakinn nagy déli meleg 190