Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

Páter Eusébius megszólalt kövérkés hangján: — Én úgy gondolom, hogy egy Madonna-kép sokkal inkább illenék a mi kis kápolnánkba, mert, ha ügyesen van megfestve, oltárképül is szolgálhatna, s a nép is jobban járulna imádkozni hozzá. Mert ne felejtsd, Hilárius testvér, a szentkép egyrészt arra is való, hogy jámbor világiak különféle fogadalmakat tegyenek előtte, s kéréseket intézzenek az égiekhez. Nekik is hasznos, ám mi se bánjuk meg. Nem helyeseltem magamban a magyarázatát. De felszólítása, hogy Madonna-képet fessek, hirtelen megvilágosított bennem valamit, ami eddig is rejtőzött bennem homályosan. Éreztem, mint lesz mind jobban s jobban bennem tudata a sejtésnek, s mint válik a bizonytalanság bizonyossággá. Igen: a Madonnát kell megfestenem, amint a gyermek Jézust tartja karján s mutatja anyai fájdalommal áldozatul minden bűnökért... S e pillanatban világosság gyúlt bennem: pontosan tudtam, mit kell festenem. Megalkottam a kép tervét. Magam előtt láttam a Szűzanya fehér arcának égi báját, a halavány dicsfényt feje körül, a ruha gazdag, sötétkék redőzetét, a húsos Kisdedet. Ujjaimmal rajzoltam a levegőbe, magam előtt láttam már a képet, a Gyermeket tartó anya szelíd mosolyát s a gőgicselő kis Jézust, aki majdan megajándékozza az embereket a Krisztus név fájdalmával... Megelevenedett bennem a terv: úgy éreztem, soha nem látott tudás és készség birtokában vagyok, a sok apró ecsetvonás egyetlen nagy lendületben forr össze. Töprengve jártam a kert utait. Jól tudtam, hogy nem az első Madonna-kép az, amelyet én festek, tudtam, hogy előttem sok ezren festettek már hasonlót. Az volna a legjobb, ha bölcs és ügyeskedő mesterek útját járnám, és hűségesen utánoznám vonalaikat. De úgy gondoltam akkor, hogy Istennek tetsző feladat volna, ha az ezredik Madonna mellé megfesteném a magam s csakis a magam ezeregyedik Máriáját. Napokon át gondolkoztam, s bár tudatában voltam annak, hogy nem helyesen cselekedem: mégis elhatároztam, hogy 173