Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

új formában fogom elkészíteni képem, új módon, amilyen még nem került ki ecset alól. S megnyugtattam magamat, hogy ez nem tekinthető elvetemültségnek. Fra Giuseppe észrevette mégis szándékomat. — Hilarius testvér igen nagy terveket forgat magában — mondta egyszer ebéd után, némi gúnnyal. — Most is valami új Madonnát akar oltárképül festeni. — Minden igyekezet tetszik az Űrnak, ha jámbor — vágta el a szavát a jóságos prior úr, aki nem szerette, ha a szavak fegyverével vívtunk. Nem szóltam semmit. Fejemben bizonytalanul kavarogtak a gondolatok, de néha attól féltem: Fra Giuseppének igaza lesz abban, hogy csak terveim lesznek, erőm azonban hiányozni fog. Forró fejem vérének lázadását megbékítendő, mentem ki a kapun át a közeli faluba. Szép júniusi délután volt. A kék égen felhők futkároztak, s a nap vastag árnyékokat dobott a házak felé. Fehér fala volt a házaknak, zöld fák bólogattak az utcán. Bíborszínű, kék, sárga virágok hajlongtak a patak partján — Kulcsodi Mártonnak, derék fiak apjának még virágoskertje is volt a háza előtt, idegenben tanulta azt a módit, amikor fogságban ült. Szépek voltak e külországi virágok, pompázott a színük. Mindezek mögött barnálló dombok mosolyogtak, a hegyek között ezüstösen kanyargott a folyó. Munkanap volt a faluban, nemsokára aratás. Mennyi csodaszép színt adtál, Úristen, csak most láttam két szememmel! Lassan alkonyodott már, amikor visszafelé indultam a kolostorunkba. A félhomályos könyvtárszoba egyik üres falán festegetett Fra Guiseppe, ahogy beléptem. Pál apostol vándorlását festegette; a szicíliai hegyek között Isten igéjét hirdető apostol életét kívánta képben megeleveníteni. Ott állott Fra Giuseppe, s éppen egy magános fát színezett a dombok tetején. S ekkor, mintha az Űr világosította volna meg agyamat, mintha az egész délutáni séta arra való lett volna, hogy mindent hirtelen pontosan, fényesen lássak, hogy más174