Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

Maris is kijött az udvarra, álmosan, kócosan, ennivaló hajnali zavarában. Csodálkozva látta, hogy az udvarukon vagyok. — Mi az, te itt aludtál nálunk? — kérdezte. — A kovácshoz mentem ekevasért, az apád meg behívott, mert ellopta valaki a szekereteket — mondtam. Csak bámult. Féltem, hogy egyszerre csak mindahányan gyanút fognak. Módot kerestem rá, hogy sietve elköszönhessek, mert a szemem minduntalan fölszaladt a szerha tetejére, ahol diadalos jelnek ült az a keresett, mozdulatlan szekér. A nevetés minduntalan ki akart bugyborékolni belőlem, hát elmentem a kárvallott emberek közeléből, amíg nincsen gyanújuk az igazságról. Tanácstalanok és bizonytalanok voltak azok az emberek a megakasztott munka miatt. A szekér, amelyik éppen a megindítandó munkák eszközének kellett volna, fönt ült a szerha tetején, bő gólyafészeknek és szimbólumos parasztjelnek a világ fölé. A szomszéd ház lakói a maguk udvaráról már látták, hogy micsoda csúfos jel ül a szerhán, és nevették a Borka Lajost. Haragosai voltak a szomszédok, azért esett meg, hogy Lajoséknak nem is szóltak semmit, csak maguk között hordták le őket csúnya szavakkal. — No, szépség j el az egész gazdaságán az a cifraság. — Rájárt a rúd az ő büszkeségére is. •— Ügy kell neki. A szomszéd házbeliek az ő nyugodtságukban megsejtették azt is, hogy miért van ott a szekér, ahol van, és hogy kik tették oda. — Csak valami legények csinálhatták azt a csúfságot. — Csak azok. — így akarják letörni annak a hetre lánynak a szarvait. — No, el is kél annak is a tanítás, hogy csendesebben ^Ikedjen, mint ahogyan eddig viselkedett. 155