Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

idején meglátogatott bennünket, s akitől olyan különös módon először hallottam Zsenikáról, ez a hölgy az elmúlt három év alatt, nem tudom pontosan, hogy mikor, egyszer még volt nálunk. Nem egyedül jött. Egy beteg kinézésű, sápad fiatalember volt vele. Éppen kirándulásról jöttem haza, víg és egészséges voltam, de egy kicsit mégis megdöbbentem, amikor megláttam őket. Már menni készültek tőlünk. A fiatal hölgy örült, hogy felgyógyultam, én Zsenikára gondoltam, de közömbös dolgokról beszélgettem vele egypár szót. Ekkor tudtam meg, hogy Kormosbányáról már elköltöztek, a férje katonatiszt, ez a beteg fiatalember rokona, és mennek a Tátrába. Vizsga szemmel nézett rám, legalább én úgy láttam, hogy Zsenikára vonatkozó kérdéseket vár tőlem, én azonban nem említettem semmit. Hanem mikor kikísértük őket, s a kapuban kedvesen tett megjegyzést arra, hogy sajnálja a mi látogatásunk meghiúsultát, én hirtelen a fiatalember felé fordulva ezt kérdeztem: — Maga is ismeri Zsenikát?! Most, hogy az üzletajtón zörögtek, ez az elfeledett jelenet futott át rajtam. A fiatalember akkor még sápadtabb lett, igen, mondotta idegesen, ismerem. A nő megfogta a vállát, és gyorsan elmentek. Kellemetlen volt a kérdés nekik, ezt akkor rögtön éreztem. Most felálltam, és kifelé indultam: — Majd én nézem meg, hogy ki ez az alak! — mondottam, és biztosra vettem, hogy az ajtó előtt azt a beteg fiatalembert fogom találni. A házunk kapuja más utcába nyílt, a boltajtó is másba. Régi, szép sarokház volt a mi házunk, a Kálvária utca és a Nagybég utca sarkán. A sarkon kicsit meglapultam, és kitekintettem az üzlet felé. Vasárnap déli csend ült az egész vidéken. Olyan volt a világ, mintha éjszaka lett volna, éjfél körül. Csak éppen nagyon erős hold süt, szinte melegít, annyira fényes sugarakkal bocsátkozik a földre, hogy az ember már a melegét is érzi. Egyik éjjel, a bankettről jövet, ugyanígy támaszkodtam a saroknak. A boltajtóhoz dőlve, keresztbe tett lábakkal,' egy embert 133