Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

pillantottam meg. A vállát nekivetette az ajtónak, elengedte magát, mintha nehezére esne állni. Az öklével még akkor is rácsapott néhányat az ajtóra, mikor már előtte állottam. — Mit tetszik keresni? — kérdeztem indulatosan. — Kár ütni az ajtót! Felém fordult, és váratlanul szelíden mondotta: — Ennek a háznak talán nincs is más bejárata!... Nincs, ugye? A régi bányavárosokban vannak ilyen házak! Vicces, hogy én ezt hogy képzelem el! Itt ugyanúgy építkeztek azelőtt, mint nálunk. A házak mellett kert, fakerítés vagy vaskerítés, azon kapu, aztán megint egy ház, kerítés... így tovább, mint nálunk. Aztán biztosan sokan jöttek ide lakni, amikor a polgáriasulás következett. Nem volt hely a girbegörbe városkában, összetolták hát az összes házakat, az utca egyik végére ... odatolták, és a felmaradt helyen építkeztek tovább, de kertet már nem hagytak a ház mellett... Az összetolt házakon nincs külön kapu, csak a boltajtó, a kapu a kerítésen volt. Itt minden házban bolt van. Az új házakon van már kapu is... megfigyeltem, odébb, az utca túlsó felén mind ilyen ház van... No persze, ez csak elképzelés! Vicc... Egy órát hoztam eladni! Megveszik?! Elvettem az arany zsebórát tőle. Megforgattam a kezemben, és hosszasan néztem az embert. Intelligens, koravén arca volt. A jobb szeme körül sok apró ránc futott a szeme sarkába. A bal arcát egészen sima bőr takarta, a szeme környékén is. Szúrós szemmel nézett, egészen sötétbarna arcán lappangó gyűlöletet éreztem. Olyan ember, akinek tehetsége van az élet meghódítására, és mégsem sikerült neki. Most ezért mindenkit és mindent gyűlöl. Állandóan monoklit hordott, most már szégyellené. A ruhája kopottas, fekete, finom szövetből készült. Lehet, hogy azelőtt szalonruha volt. — Eladom! — mondotta. — Nincs szükségem rá. Menynyit adnak érte? Akadozva feleltem: 134