Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

cérnakesztyűt pillantottam meg, a másikat a jobb kezében tartotta, a szemét pedig meghajtott fővel sütötte le a földre. Első pillanatra mindjárt arra gondoltam, hogy a csoda erős gácsi posztóból készült örökös és egyetlen kockás ruháját szégyelli. Más nem volt neki, most is abban volt kénytelen eljönni, ezért szégyenkezik, és bizonyosan el is találtam az igazságot. A hátuk mögött megpillantottam Jozsinót is. A kezében óvatosan valami vászonnal letakart tárgyat tartott. Schultz bácsi előlépett, és megcsókolta az édesanyám kezét: — Ebben a kiválóan súlyos és szomorú helyzetben... oh, Herr-gott im Himmel!... Nem tudom ... nem tudom ... hogyan vigasztalást mondjak?... Nem tudom... nem tudom, hogy minek kell beszélni ilyenkor... minek?! ... Homályos szemmel, megrettenve nézett Bene atyusra. Mindkettőjüli szemén kicsöppent a jóság. Én, ha folyékony halmazállapotában láttam az emberi szomorúságot, mindig a tengerre gondoltam. Egyszer fürödtem benne, s a fejem fölött átcsapó hullámból nagyot nyeltem. Mindkettő, a tenger is s a könny is milyen sós, és mindkettő a végtelenség, a rengeteg tömeg képzetét váltotta ki belőlem. Bene atyus korholólag nézett Schultz bácsira. Félretolta, és ő is megcsókolta az édesanyám kezét: — Ebben a szomorú és nehéz helyzetben az én szívem ... öreg szívem... édeskéim, mi Áronkát, azazhogy a főnök urat mi nagyon sajnáljuk, kimondhatatlanul szerettük ... Neki se sikerült különbül, a jó öregnek, mint Schultz bácsinak. Nekem azonban mindennél jobban esett az együttesen megbeszélt, félbemaradt és igaz fájdalom tengerébe fúlt mondókájuk. Mindnyájan elsírtuk magunkat. Valamit mondani akartam nekik, de előrepattant Jozsinó, és komikus kiejtéssel, kezében a letakart csomaggal sírva kiáltotta: — Izs, izs én?!... Én mit mondok?!... Ki halgatya meg engem?! Istenkim! Nem jelentek már a főnök úrnak, nem jelentek!... Nem jelentek, hogy kuncsaft hozta órát, reparáljunk meg! 127