Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

tekerem a nyakát!... A markomba fogom, és megkeresem azt a valakit, akivel a szívem fölött ezt a gálád üzletet kötötte... Megtalálom, mert a döglött madár vére lesz az útmutatóm, pirosan fog csepegni, ha jó irányba megyek, s eláll a vére, ha eltérek attól... úgy, ahogy játszani szoktuk régebben, amikor az eldugott tárgyat kellett keresnie valakinek a szobában... melegedik, melegedik, melegedik... forró, forró, forró, és megtalálom, eléje állok, anyukám, és két marokkal tépem ki a döglött gyémántmadár tollait, csúful káromkodva tépem annak az alávalónak az arcába, fuj, te kopasz lélek, te vámpír, te aljas rongy, nesze, itt a cinkosod, s a megkopasztott ronda madarat úgy az arcába vágom, de úgy! Nagyot fújtam, és riadtan hallgattam el. Az édesanyám már régen felállott, elém állt, rémült szemmel, reszkető arccal hallgatott. — Lacikám! — súgta megiszonyodva. — Miket beszélsz? Mi lelt, fiacskám? Az édesapád koporsója előtt hogy teheted ezt? Kitéped a lelkemet!... Nem! Nem értelek! Miféle betegségről beszélsz? — Ezt nem is értheted, anyukám! — feleltem csendesen. — Te mégiscsak nő vagy, s én... én mégiscsak férfi!... Nem bírok így élni... Nem bírom!... Elhallgattam, mert meglepett szegénynek a hirtelen ijedelme. Elváltozott arccal nézett föl, odavitt a ravatalhoz, és rátette meleg, fehér kezét a fejemre: — Mért beszélsz ilyeneket?... Most... itt... Hát nem szeretted őt? ... Sírva fakadtunk, és sírtunk, megnyugtató, feloldó, hosszú sírással. Egyszerre ránéztem az édesapám arcára, és felkiáltottam: — Nézd, édes, ő nem haragszik! Igazakat mondtam előbb, nem haragszik érte! A két új ránc a szeme fölött eltűnt, nyoma sincs! Nézd, milyen szép lett az arca! Édesapám bánatosan mosolygott álmában. Mosolygott, és úgy rémlett nekem, hogy figyelmesen hallgatja, amit beszélek. — Ne hidd, hogy megsértjük vele, ha ilyeneket beszé125