Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

az elém tartott pohár vizet, s már megint láttam mindent. Láttam, hogy a vendég felállott, és menni készül. — No, nem szabad betegeskedni, Lackó! — mondotta szelíd mosollyal. — Édesanyuka megígérte, hogy a nyáron feljönnek hozzánk Kormosbányára! Ott van csak jó levegő, sok fenyő, szép kislányok! •— El tetszik már menni? — kérdeztem szomorúan. — Én is de szívesen mennék Erdélybe! -— Igen, de én itt is nagyon szeretek! Sokszor el fogok jönni magukhoz is. De akkor már jókedvűen fog szaladgálni, és kirándulunk a Kálvária mögé! Megcsókoltam a kezét, és a szüleim kikísérték. Becsukódott mögötte az ajtó. Rettentő elkeseredés szállt meg. Hangosan elsírtam magamat, és leültem a földre, Inkább eldőltem, a kályha elé, mint a kivágott fa vagy felrúgott szék. Csak egy másodpercig tarthatott ez, mert azonnal felugrottam, kirohantam utána, s a kapuban utolértem. Haragosan, keményen, zihálva állottam eléje: — Hogy hívják a húgát? Hozzák azonnal ide Kolozsvárról, látni akarom! — Lacikám, mi lelt?! — kiáltott édesanyám, és mindnyájan cipelni kezdtek befelé. — Semmi bajom sincs! A húgát akarom látni! Ö alacsony, ugye? Karcsú, olyan mégis, mint én?! A múlt nyáron a mi falunkban is volt! Olyan teát használ, mint maga! Olyan krémmel keni a kezét! Én ismerem őt, ismerem! Ezeket már a folyosón mondtam. Karon fogva vezettek be a szobába, leültettek a karosszékbe, a szép fiatalasszony elém térdelt, megsimogatta a kezemet, arcomat, és rábeszélő, elhihető hangon mondotta: — Alacsonyabb, mint én. Karcsú, fekete, és olyan krémet és teát használ, mint én. Ö is nagyon beteg! Zsenikának hívják! Nagyon beteg, csúnyábban, gyógyíthatatlanabbul, mint maga! Imádkozzon érte, Lackó! Az egészségeseknek kell a betegekért imádkozniuk. Maga hamar meg fog gyógyulni, de még most is egészségesebb, mint ő. Zsenika 122