Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

Ahogy feléje mentem, már akkor egyetlen átfogó tekintettel nagyon szépnek találtam a barna, energikus arcát, karcsú alakját, vidéken szokatlan ízléses, jó állású ruháját. Amint feléje közeledtem, szinte két kézzel nyúltam a keze felé. Félig behunytam a szememet, Istenem, végigfutott rajtam, mi lesz most! Láttam, hogy csodálatos, álmélkodó szemével kíváncsian néz rám. Akkor már mellette álltam, sokkal magasabb volt, mint én, sokkal magasabb, nyúlánkabb, mint az, akire gondoltam. Megsimította az arcomat, csendesen hajoltam a kezére, a puha, ismerős illatú kezére, és megcsókoltam. Mélyet lélegzettem. Valami teával mossa ez is a haját, hasonló illatú krémmel keni a kezét, ennek a kettőnek a vegyüléke adja ezt az ügyesen eltalált illatfátyolt. Egész testét körülveszi, mintha most lépne ki a fürdőből, ruha sincs rajta, csak ez az ezüstös, lenge illat fogja körül, s a kezével azért fogja meg az enyémet, mert szégyelli magát mások előtt. Leültünk, s én némán, kábultan hallgattam. Nem értettem, mit beszél, nem is nagyon láttam semmit. Határozottan nagyon rosszul voltam. — Laci, rosszul vagy? — kérdezte az édesanyám ijedt hangon. — Tényleg nagyon sápadt! Istenem, mi baja? — Semmi, semmi! -— feleltem túlságosan gyorsan. — Csak tessék folytatni! Nagyon meleg van itt! Hiába mondom mamának, hogy nem szabad annyira fűteni! Űgy látszik, ez a szoba most egy nagy virágház. — Szégyenkezve hallgattam el. Bolondságnak tartottam, amit mondottam. Bókolni akartam, de hülyébben nem is sikerülhetett. — Itt tetszik maradni huzamosabban nálunk? — kérdezte édesapám. Hogy ő is mondjon valamit, ezt azért mondja, gondoltam magamban. No, ez se okosabb, mint az enyém volt. Hozzátehette volna, hogy „a városban". Még azt hiszi, hogy küldjük tőlünk, azért kérdezünk ilyeneket! Ejnye, de bosszantó ostobaságok ezek! — Igyál egy kis vizet, Lacikám! — hallottam az édesanyám hangját. Milyen jó, hogy ő is megszólalt. Megittam 121