Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

neszezést. Most megint. Megállottam, és súgva mondtam: — Nem hallod? Valaki van itt! — Ej, dehogy van! Csak eredj bátran! — felelte. Pajkosan megfogott a két hónom alatt, és felsegített a létrára. Óvatosan másztam fölfelé. A közepén megállottam, és hátraszóltam: — Itt vigyázz! Egy fok hiányzik. A tetejéből leugrunk a szénába! Nem nagyon mély! A létra tetején — rövid, rozoga kis létra volt — egy pillanatig habozva álltam meg. Lenéztem a fekete mélységbe, s egy kis bátortalanság fogott el. Egész bizonyosan tudtam, az elmúlt délután láttam, hogy mindössze ha három méter a széna teteje a választófaltól. Most mégis valami feneketlen, szörnyű mélységnek éreztem. — No, menj már! — hallottam a sürgető, drága hangocskát a hátam mögött. Ügy éreztem, hogy izgatottan, kipirultán, siettetve kapaszkodik mögöttem a sima bőrű, ruganyos testű, illatos kis zsákmányom. Feltettem a jobb lábamat a párkányra, hogy ugrom, hát érzem, hogy megrebben, megmozdul, az arcom felé hirtelen elsűrűsödik a sötétség. Valami kemény tárgy csapott felém, de csak a lábamat érte. A hatalmas ütéstől, a fájdalomtól és a rémülettől iszonyút kiáltottam: — Jaj! Segítség! —, és lezuhantam a létráról. Elkábultan hevertem a földön. A lány mintha rémülten ráncigált, szólítgatott volna, aztán kívülről is kiabálás hallatszott, futó lépések; távolból, nagyon messziről a nánnyó és a nagyapó kiáltása: „Laci!" De mindez messziről, a közelben csak egy futó alakot láttam. Már ekkor magamhoz tértem, és kivonszoltam magamat a csűr elé. A béresgazda jött szaladva egy kézilámpással s egy furkósbottal. Mintha észre sem vett volna engemet, pedig majdnem felrúgott a csűr kapujában. — Mi az, Mihály?! — kérdezte benn a csűrben valakitől. Az ajtó nyílásán át láttam, hogy ez a valaki a létrán áll, és szintén karót tart a kezében. — Rajtakaptam őket! A szégyenletes avval a kölyökkel hentergőzött a szénában! — felelte a létrán álló ember. 113