Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

— Nekem szabad! — mondottam, és megfogtam a vállánál. — Te az enyém vagy, mert a gyémántmadár kicserélte a szívünket! Most meg kell csókolnunk egymást! Húzni kezdtem a vállánál fogva. Tudtam, hogy hódító, minden ellenállást letipróan szeretetre méltó vagyok ebben a percben. — Jó, de várjál egy kicsit — suttogta —, menjünk be a csűrbe, ott legalább le is lehet ülni! Megfogta a kezemet, és bebotorkáltunk a csűrbe. A sarokban friss lucerna volt egy halomban, abba belebotlottam és megörültem neki: — Ez jó puha! Itt üljünk le! Egészen közel ült hozzám. A válla hozzám ért. Megsimogattam a haját, a nyakát, lassan feléje közelítettem a fejemet. — Ejnye, kisfiú, hiszen te ittál! Hogy lehet ez? Fű, de rossz szagod van! — mondotta, és két kézre fogta az arcomat. — És milyen hideg a kezed! — megfogta a kezemet, és dörzsölgette. — Az arcod is hideg! — hozzásimította az arcomhoz az arcát. — Nem fázol, mutasd? — Széthajtotta az ingemet, és odanyomta a fejét a mellemhez, mintha hallgatna valamit. — Gyémántmadár! — mondottam, és magamhoz szorítottam. Vékony selyemblúz volt a kabátkája alatt, átéreztem formás telt testét, őrülten megszorítottam, és lelkesen, izzó szájjal csókolgattam. Hirtelen kibontakozott a karjaimból. Felült, és elfúlva suttogta: — Ez a lucerna nagyon hideg! Nedves! Nem tudsz szárazabbat?! — Dehogynem! De létrán kell mászni! — Ó, az nagyon jó, nagyon szeretek létrán mászni! — mondotta, és fürgén ugrott fel. •— Gyere, te korhely legény! — Magához ölelt, és hevesen csókolta meg a számat. Vissza akartam adni neki, de előretuszkolt: — Siess! Odabotorkáltunk a csűr széléhez. Előbb is mintha hallottam volna valami sugdolózásféle beszédet vagy egyéb 112