Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

séggel szólítgattam a gyémántmadarat: — Jer, jer, meghalok utánad! Még átfutott az agyamon a gondolat: Vajon kivel fogja elcserélni a szívemet? Különösebb gondot ez most nem okozott, lihegve, eldőlve ámultam, és kínlódó borzongással kapaszkodtam meg a csűr egy kiálló gerendájában. Behunytam a szememet. Egy darabig vaksötétben figyeltem a testemben szertefutkosó, forró és jéghideg higanydarab futkározásához hasonló idegtáncot. Váltakozva, gyors egymásutánban ismerős lányok, asszonyok képe villant meg előttem. Klári, Juci, Lenke, a doktorék szobalánya, egy molett nevelőnő a Jókai utcából, az ügyvédné, akit egyszer öltözködni láttam és még mások is. Észre sem vettem, hogy valaki rátette a vállamra a kezét. — Mit csinálsz?! — kérdezte suttogó hangon, csudálkozva. Egy alacsony, sötét ruhájú nő állott előttem. Első ijedtemet hamar legyőztem, és megpróbáltam belenézni az arcába. Nem lepődtem meg, hogy ilyen hirtelen elém állott. Minden csodának és fantasztikus lehetőségnek a hitelét hordtam ebben az órában magamban. — Ki maga? — kérdeztem. — Lány-e vagy asszony? — Ejnye, de nagyosan kérded! Pont az érdekel? Mind a kettő! — felelte nevetve. Hangtalanul, a testével nevetett, ezt láttam. Láttam még azt is, hogy telt, de mégis karcsú alakja van (vagy csak képzeltem ezt), éles formájú, szép barna arca, fekete haja, meleg, vérforraló hangja és friss, erős illata. Valami teával moshatta a haját, vagy krémmel kente a kezét, egyszerre megcsapta az orromat ez a bódító szag, és hangosan, bátran mondottam: — Magát a gyémántmadár küldte nekem! Megint nevetett. Ugyanúgy, belülről, csak sejtettem inkább, mint hallottam, hogy nevet. Gorombán léptem feléje: — Igen, nekem! Nem vagyok se részeg, se gyerek, se bolond! Hogy hínak? — Ejnye — felelte érdeklődve, tettetett bosszankodással •—, már tegezel is? Te kisfiú, honnan veszel ekkora bátorságot? Hátha én valaki olyan vagyok, akit nem szabad tegezni? 111