Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

Engem most színültig tölt a fájdalom! Az én munkáimnak élt két évet!... Megcsuklott a szava, tovább nem bírta, elhallgatott. Zokogó fejjel pillantott még egyszer a tömegre, és erőlködve szólt: — Én őneki mindent megbocsátok!... És őtőle bocsánatot kérek! .. . Keresztury uram vezette el a megeredt könnyű céhmestert. A legények is megindult szeretettel nyitottak neki utat. Répa Mózes utánaszólt: — Mi Léta uramat nem is okoljuk. írásai, legénykönyve s a többi is ott volt a zsebében! Céhmester uram nem bűnös ebben! Léta Pál az utca felé tartott. Keresztury uram megkérdezte tőle: — Hová megyünk, Pál? Meg kéne, illene megnézni szegénykét! — Előbb átadom az üzenetét! — mondotta a céhmester, és átvágta magát a tömegen. Kinn, a tegnapelőtt leszakadt palánk tövében, még mindig ott volt az a kis csoport ember, akiket Léta uram keresett. Egy földön ülő kisleány körül foglalatoskodtak, aki egyik ájulásból a másikba esett. Édesanyja, apja, idegen emberek felváltva csitítgatták, s vízzel öntözték az orcáját, nyakát. A kisleány, Káposztás Ágika, fuldokolva ismételgette: — Nem, nem, nem engem szeretett! Jaj, meghalok, mi lesz velem! Nem hallottátok, mit kiabált előbb a Bodor János condrája?! Jaj, Csendes Aniskát szerette, engem így hagyott, ilyen csúful, ilyen magamban! Jaj, haljak meg, Istenem, haljak meg, haljak meg! — Nem restelled magadat? — siránkozott így is megpróbálkozva az édesanyja. — Itt, mindenki előtt kikiáltod! Gyerünk haza! — Nem, nem, nem megyek! Igenis kikiáltom, hogy tudja meg mindenki! Kend ne beszéljen semmit, kend pofon ütötte! — Nézze, Léta uram! — mondotta sírva az öregasszony. 102