Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

Léta Pál is megérkezett ennek a jelenetnek a végén. Fehér ajkai rángatózva hebegtek, amikor megkérdezte: — Még most is... még most is mit csináltok?! Tógyiné, ahogy a céhmestert megpillantotta, megint jajgatni kezdett a tornácon. Pontos emlékezéssel, részletesen és ékesen jajgatta el félig hivatalos fájdalmát: — Nem igaz, nem igaz, nem őt szerette! Azt csak én tudom, csak én tudom! Jaj, haragos kemény Isten, mit tettél evvel a kedves, jó fiúval? Mit tettél, mit cselekedtél? Hiszen élt még, mikor ide behozták! Egyszer felnyitotta a szemét, és úgy beszélte: „Megyek Kolozsvárról, a bécsi utcákon sétálok, az eperjesi toronyóra alatt állok, szaladva mék át Moldovába, innen Franciába, megint Pozsonyba érkezem, s innen Kassára visz az utam!" Jaj, vándorolt szegényke félig hóttában is, és mind elmonaá, ahol megfordult egyszer. Aztán rám nézett, s azt mondotta kétszer is: „Fáj!" Mi s hol fáj, lelkem, édeském, kérdém tőle, fáj, mondotta, s mindenhol fájhatott szegénykének. Máskor megint szólni akart, de drága szájacskája is igen össze volt törve! Írni akart, de akkor végre nehezen kimondotta. Ezt mondotta ... Odahajolt a tornácra érkezett céhmester füléhez, és súgott valamit. A többiek kíváncsian kérdezték: — Mit mondott? Nekünk mért nem mondja, Tógyiné? — Megmondotta, hogy kit szeretett igazán! — nyelvelte az öregasszony. Most Léta uramat nézték mindnyájan. Az öreg mester tétova fájdalommal tekintett szét a legényeken. A tornác lerontott részére tévedt a tekintete. Valaki hangosan mondotta: — Erős egy ember volt! Nem tudta elhagyni Kolozsvárt, s hamar vissza is jött! Léta Pál reszkető karját intve emelte magasra: — Ima előtt még ide hallgassatok!... El ne feledjétek, ami most történt!... Én őt s benneteket mindnyájatokat tegnapelőtt, ezen a helyen, mikor csalafintául gyűltetek ide, ugyanilyen igazán szerettelek, mint most!... Ö jó volt, igazságos volt... fiatal, kedves ... munkás legényem volt! 101