Koncsol László (szerk. ): Szélkiáltó. Csehszlovákiai magyar költők antológiája (Bratislava. Tatran, 1966)

Bábi Tibor (1925) - Sic itur ad astra

III Lehevertünk a nyári rétre az alkonyi ég alá. Hallom, hogy sercen a fű, bogár pattan, kicsi szúnyog zümmög, selymesen, lágyan érinti arcom a szél tenyere; derekad alá nyúlok s érzem, hogy zsong által a vér lüktető, szűk ereinken. A föld hűs öle ringat, repít a sötét űrben egy láthatatlan Nap körül, s míg a moccanatlan nyugalom álmába révülünk, minden kis porcikánk érzi önnön testünk súlyát. Ó, láthatatlan köldökzsinórral fűzött magához e bolygó! Por vagyunk porából, s érzéketlen, szunnyadó némasága öt érzékünkben eszmél: fülünk két dobhártyáján dübörög, szemünkkel issza a fényt, táguló orrcimpánkkal szívja be önnön vad illatát, bőrünkkel tapintja érdes bőrét, a hőt s levegőt, a forrásvizet, óborok ízeit, zamatát ízlelgeti piros ínyünkön, és szerelmünkben, ösztöneinkben fáradt heve lobban. Érzed-e? Fél a Föld, kihűl egyszer, azért adta szívünknek a lángot, a sötét félelmet, rettegést, a piros, vad nyugtalanságot, s a vonzáson túl azért taszít, azért szítja képzeletünk, hogy fejtsük meg a kozmosz elképzelhetetlen titkait, hogy bennünk és fiainkban új életre, öntudatra kelve más térben és más időben megint csak önmagát ünnepelje. Sercenj, fű, pattanj, bogár, zümmögj, kicsi szúnyog, selymes, lágy szél, simogasd arcunk, lobogj bennünk, láthatatlan láng, ó, szerelem! S jer, asszonyom: tenyereden új városok, bolygók. 27