Szélén az országútnak – Csehszlovákiai magyar költők 1919-1989

„...lesz: feltámadás!" 1939-1944

S tűzre árvíz. Kitört a béke, elmosta, mit az meghagyott; kamasz-szemünk sok jegyzőgyilkost ámult és bújdosó papot. Aztán gyúlt otthonok tövéből magunk is az erdőbe ki, apám börtönben, anyám ágyban, magam vészbírák árnyékában, s töltvék az őrök csövei. 2 A fegyvertorkok berekedte sem hozott ránk enyhületet, árvák lettünk, mint néma gyermek, s az új világ, ha szót vetet, adót vetett. S pár véres szájú úgy köszörült szavának élt, hogy keveselvén szitkok árját, hozzátette, kimossa száját, mert árva nyelvemen beszélt. Aztán ukáz jött: mars vagonba, préda a kert, a sír, a ház; egy szót sem értettünk belőle, csak azt, hogy Isten tétováz, csak hogy vak bosszú lehe csap meg, s bennünk hét seb fájdalma fáj, csak hogy míg jogosb az erősebb, egyetlen vérző, ütköző seb hazám, hazád, a Dunatáj. Csak azt... de ezt is csak sokára, éjfélünk fala fényein, hogy hátha Isten látogat csak titkolt célú ösvényein, hogy a szeretet ős csodája csak azt váltja meg s menti át, ki nem hanyag csak mástól lesni, 95