Szélén az országútnak – Csehszlovákiai magyar költők 1919-1989

Új Atlantisz 1945-1989

Elmaradt viharok a légüres nyárból, vagy a félrenyelt szavakat kell végre kiöklendeni? Nagy, rohasztó súlyok alól riad az alvó, mintha a koponyáját verő hollókat akarná hirtelen elriasztani — keze csak a dunyhát veri, a négy falat, szemmel látható világtájait. Mire vár? Mit néz? Mit igéz ez a szempár, mely a kacagást feledni oly régen tanulja? Mintha két gyémánfejű fúró indulna meg az éjszakában: meredten bámul az ablak mögé, mintha várna valakire, ki a távolban is jelen marad. A nap lábnyomai lassan kihűltek, szétfolytak a horizont utolsó cseppjei, de a kivégzésre kirendelt hegedűsök hazamenvén tovább dalolnak, ordibálnak, isszák a vodkát reggelig. Ül bohócsipkában, toll-glóriásan, vetkezi utolsó díszeit. Egy-egy dalfoszlány repül a sarokba, zizegés, fojtott hangok, legvégül a szerelem illata a halom tetejére, reggel ki lehet ezt is söpreni. Ül, meggyalázva, pucéran, mint egy bomlott agyú isten, s lehet, nagy, furcsa madárként fölemelkedik, s elhúz a város fölött lassú, árnyékos repüléssel, 284