Szélén az országútnak – Csehszlovákiai magyar költők 1919-1989

Új Atlantisz 1945-1989

öcséd vérző nyaka, betört feje, mint apád hangja hétvégeken, éveken át csak vasárnap láttad, nagynéha hétfőn hajnalban, nyögdécselve, maceszt rágva, hogy gyomorégésén enyhítsen, kapkodott, káromkodott dühösen és indult valahova messzire munkába, ha jól emlékszem, Besztercebányába. Emlék, mint híres kérdései, hányadikba is jársz? jól megy a matematika? emlék, mint szüleid közt az elkeseredett vita, hogy melyik iskola legyen második otthonod, emlék, mint a nagybácsi logarléce, Shakespeare Ali, oxfordi papíron, szótárai, perfekt kiejtése, heti két órában okított angolra és jómodorra, nyelvzseni és úriember lehettél volna, de gyorsan elvitte szegényt egy influenza. Látod, emlék hátán emlék, anekdotára legenda, hiszen ebből élünk, mióta az eszemet tudom. Emlékek faggatása, ahogy a bennszülött táncolja körbe a tüzet, mely ég ugyan, mégsem ad elég meleget. hegyesen lángol és mégsem világít eleget, az állatot nem riasztja, ellenséget odacsalja. füstje kicsípi a szemet. Mégis erről álmodunk. mesélünk mindenkinek. Ha vizet kérünk, akkor is tűzre gondolunk. A fél világ ezen az őrületen nevet, neveztek már tüzesnek, emlékbuzinak, lángszarónak. Kata hatévesen már megírta, jobb aszkéták nincsenek. Igaz. De érti valaki Európában rajtunk kívül a lényeget? Ők legalább annyira félemberek, mint amennyire mi nem lehetünk emlékzubbonyosok, tűzzelvertek, egész emberek. Rá se ránts, öreg beduin. Holnapra úgyis mindent ellep a homok, holnapután sand lesz ameddig a szem ellát belőle, azután meg piesok, azután, kit érdekel, mi lesz belőle azután, itt mindig mások a nyomok, itt örökké változik az irány. Akár a felsorolt tények. Akár ez a táj. 279