Szélén az országútnak – Csehszlovákiai magyar költők 1919-1989

Üzenet Hiccingából1919-1938

a lábam már mindennütt botorkált és, jaj, elvesztette az utat. Uramisten, már megpróbáltam mindent... Acélos lábbal mentem a mezőkön, bele a fénybe: a nap felé. Az éjszakát csatára hívtam és ölre mentem a fergeteggel. Mámorba vertem a testem, a lelkem és kipihentem a mámorokat is... Új célokat póznáztam a messzeségbe és új szavakat írtam magam elé. Mások hitéért magamat verettem, s ültem egyedül kis korcsmapadon. Megpróbáltam a harcot és az asszonyt és Faustként ültem nagy könyvek előtt. Kiáltó szóként hirdettelek téged és megtagadtalak, mint hitetlen Tamás. Prometheusként tüzet loptam a földre és tüzet fojtottam, mint Herodias. Nagy, széles utakon mentem előre, de, jaj, rajtok már vissza is mentem... Fejemet büszkén az égre emeltem és körömmel szántottam mellemből a vért. Uramisten, jaj, kiesett a föld a lábaim alól s az égről már leesett a nap. Valaki mögöttem kacag, valami eltörött bennem és zokogásra csörög a szivem alatt. Uramisten, én elvesztem a pusztán: sírni szeretnék, hogy rámtalálj. Tudom, hogy régen mindig te kisértél, de bizony már sokmindent elfelejtettem azóta, s azt sem tudom, hogy megismernélek-e... (1925) 27