Szélén az országútnak – Csehszlovákiai magyar költők 1919-1989

Új Atlantisz 1945-1989

Tények A költő áll a sugárzásban. Felteszi olvasószemüvegét. Minden részletet megvizsgál. Zsigerek kontúrjai hullámzanak a légzés ütemére. A szívárnyék mellett gyűrűszerű árnyékot vetnek a kitágult bronchusok. A dilatált szív, mint egy rossz metronóm, üt, kihagy, megint kopog. Parányi csontok foszforeszkálnak. Néma jégvihar. Mint egy hatalmas legyintés, lóg a béna kar. (Micsoda kín, hány átok, sóhaj, fogvacogtató lázas gyönyör született a félkaros ölelésekből.) Csigolyák nyikorgó lépcsői. A dolgozószoba. Átvizsgál minden csontot, varratot. A koponyán traumának semmi nyoma. Akéregállomány sivatagában törésvonalak. A repedések mentén néhány halom. Piramisok. Kifosztott sírkamrák. A hit sebhelyei. Jancsiszögek egy bakancstalpon! Cirkuszsátrak! A porondon égő máglyarakás. Egyetlen izzó pont a sok állat. Vörös habban úszva menekül, nyüszít a Zöld Szamár. Az úriközönség túladott Európán. A költó megtörli szemüvegét. Égő lócsontok az agyagban. Izzó tüskék a föld béna testén. Órtüzek az éjszakában. Feljött a Nap. Katonák! Negyven évszázad, Rá se ránts Öreg. Vakondtúrás az a pár halom. Felejtsd el! Mint a spájzban a sok lim-lom, valaha fontos volt minden darab, most fölösleges, porfogó vacak egytől-egyig. Minek gyötrőd magad? Értsd meg, csak egy emlék. Egy emlék volt. Hallod? Emlék, mint anyád sárga arca, az esti ima szövege, 278